Újabb pályázati művem!

                                                                

Alteregó

Ez a nap is nagyon lassan telik. Az eső is folyton esik, oly komorrá téve az egész tájat, mintha épp, temetésre készülne. A vastag fekete felhők, nem engedtek át a nap egyetlen sugarát sem, kitartóan árnyékolták be a vidéket, fekete gyászossá varázsolva azt. A szél vadul tépte a bokrokat, a levelek suhogása, sírásként visszhangzott a völgyben.

Régen minden más volt. Még én is. Szerettem a tavaszt, az esőt. Romantikusnak tartottam, esőben szaladgálni, még akkor is ha bőrig ázunk, ölelkezni és forró csókok között felhevülni a „hideg zuhany” után.

Még a táj is más volt. A nap sugarai vidáman cikáztak a tó tükrén. Virágok ezrede várt minket bódító illatával.

De minden magváltózott. A tündéri táj, ma már kopár és élettelen. Elrohant a nyár és magával vitt minden szépet. Csak egy helyet hagyott, mely nem ébreszt bennem szép emlékeket, csak melankóliát, akárhányszor ránézek.

Hogy mi ennek az oka? Azt jómagam sem tudom, de egy biztos. Minden más volt, amíg nem ismertem őt…

Március egy gyönyörű reggelen kezdődött minden. Egy átlagos napnak indult. Mégis másképp alakult az egész.

Fülhallgatóval a fülemben, épp Rihanna egyik számát hallgatva sétáltam a suliba. Nem sok kedvem volt hozzá. Már szinte bűnnek éreztem, hogy suliban, egy komor épületben kell töltenem e ragyogó nap nagy részét, de nincs mit tenni.

Hamar beértem az intézmény udvarara, pedig nem is siettem. Nem sokáig élvezhettem az egyedüllétet, mert Megan, a legjobb barátnőm, percek alatt mellettem termett.

–Hey, Cass! Csodalatos napunk van, nemde? Mit szolnál egy kis kiruccanáshoz, délután?

–Hello Meg! Bocs, de programom van, a délutánra. Talán máskor.–tudom, tudom. Nem szép hazudni, főleg nem a legjobb barátnődnek, de semmi kedvem a nap hátralevő részét, egyik üzletből a másikba rohangálva tölteni. Mert Meg általában a”kiruccanás” alatt, kedvenc időtöltését, a vásárlást érti. Of! Azt hiszem hamarosan a pokolra jutok hazugságaimért.

–OK!–sóhajtotta, lesújtottan.–Akkor legközelebb!–utálom, mikor ezt csinálja. De ezúttal nem dőlök be neki!

–És, mi újság?–kérdeztem kíváncsiságot színlelve, miközben tovább haladtunk–Valami érdekes story?–Erre szemei felcsillantak. Imádott pletykálkodni. Ez volt a másik kedvenc időtöltése.

–Tulajdonképpen van!–kezdte boldogan.

Hú! Tényleg nagy hír lehet a középpontban, ha ennyire lelkes. Tekintetem rá szegeztem, ő pedig elégedetten pillantott rám. Nagy hiba volt. Nem figyeltem az utat és nekiütköztem valaminek. Vagy valakinek? Azt nem tudom, a lényeg viszont az, hogy nagyon kemény volt. A becsapodastol, pedig hátra estem.

–Cass!–kiáltott Megan megrémülve–Nem tudsz a lábad elé né…–kezdte szidni az illetőt, akinek az imént nekimentem, de hirtelen megállt.

Ó! Ez nem jó jel! Már csak abban reménykedhetek, hogy nem egy tanárt ütöttem el, mert akkor pillanatokon belül az igazgató előtt kötök ki, aztán jön a büntetés, ergo lőttek a délutánomnak.

Nem láttam ki lehetett, mert esés közben, hajam az arcomba hullott. Dús tincseim közül, csak annyit láttam, hogy könnyeden feltápászkodik, majd kezét felém nyújtja.

–Hadd segítsek!–szólt kedvesen, a számomra idegen alak.

–Köszönöm!–mondtam miután talpra segített.

–Igazán sajnálom, nagyon figyelmetlen voltam! Nem esett bajod?–szólított meg újra, miközben kisöpörte a hajam az arcomból.

–Nem! Minden rendben!–megkönnyebbültem, hogy nem egy tanárral találtam magam szembe, hanem egy velem egykorú sráccal.–Au!–éreztem a fájdalmat a tenyeremen. Esés közben a durva aszfalt, lehorzsolta róla az egész bőrt.

–Ó! Sajnálom!

–Csak egy karcolás!–nyugtattam meg.

–Nekem elég súlyosnak tűnik!–már épp le akartam rázni, mikor Meg közbeszólt.

–Szerintem is súlyos! Azonnal kezelni kell!

–Majd én elkísérem az orvoshoz, mert gondatlanságom miatt történt ez az egész!–ajánlotta fel az idegen.

–Ó, én…

–Ne aggódj Cass! A tanárt, majd én elintézem!–vágott a szavamba, majd a csengő hallatán, eltűnt a diáktömeggel az ajtó mögött.

Pár perc múlva, már csak ketten maradtunk az üres udvaron.

–Tényleg nem kell megtenned. Egyedül is odatalálok.

–Kötelességemnek érzem a történtek után. Amúgy pedig szeretném tudni mit, hol találok. Tudod, még új vagyok itt. A nevem Daren. Daren Noris.

–Örvendek. Én Cassandra Halley vagyok.

–Részemről a szerencse Cassandra!–most hogy kettesben maradtunk, kihasználtam a helyzetet, hogy jobban szemügyre vegyem a fiút.

 Kicsit magasabb volt, mint én, kb. velem egykorú. Fekete haját összekuszálta a szél, zölden csillogó szemei engem fürkésztek. Mire gondolhat? Az a fajta srác volt, aki szeret edzeni, legalább is izmos karjai erről árulkodtak.

Kettesben sétáltunk átszelve az udvart, az orvosi rendelő fele.

–És, miért pont ezt az iskolát választottad?–érdeklődtem.

–Nagy a választék, jól tudom, de valami azt súgta, ez barátságos hely lesz.

–Gondolom megváltozott a véleményed a fogadtatást látva.–fintorogtam.

–Nem mondhatnám és már mondtam, én voltam a hibás. Túlságosan sokat bámészkodtam és leütöttelek. Sajnálom!

–Ugyan már. Semmi baj. Különben én sem voltam, valami figyelmes. Szóval nem csak a te hibád.

Hamar elértük a célunk. A rendelőben csak az asszisztens volt, Cris, akit nagyon jól ismertem. Tavaly végzett és most orvosin van. Gyakorlatra jött vissza az iskolánkba. Mikor meglátott, kedvesen fogadott.

–Cass! Szia! Már ezer éve nem láttalak!

–Szia Cris!–öleltem át üdvözlésképpen–Hát igen! Sok idő eltelt!–majd eszbe kaptam–Cris! Ő itt, Daren Noris, új diák, ma érkezett. Daren, ez itt pedig Cris, az én örökké jókedvű haverom.

–A szóval ő, az új szerzeményed? Hát Cass! Te nem vesztegeted az időd. Még nem is hallottam, hogy szakítottál Lucassal és máris mással vagy. Hello öreg!–üdvözölte miközben kezet rázott vele–A legjobb csajt fogtad ki az egész gimiből.–folytatta mosolyogva.

–Mm! Cris?–szakítottam félbe.

–Igen?

–Daren új diák, nem a barátom és nem szakítottam Lucassal, ha annyira érdekelnek a legfrissebb pletykák. Tudom mennyire örülnél neki, de nem!

–Akkor? Mi járatban vagytok? Kettesben?–táncoltatta gonoszul a szemöldökét. Ha az volt a terve, hogy leégessen az új diák előtt, akkor jó irányba haladt.

–Cassandra balesetet szenvedett és…

–Csak egy karcolás.–vágtam a szavába.

–Hadd lássam!–komolyodott el Cris, majd elkapta a karom–Hát én nem annak látom, hisz mindjárt bőr sem maradt a tenyereden! Ülj le! Fertőtleníteni fogom és az fájni fog!–figyelmeztetett.

–Hol az orvos?–kérdeztem, próbálva elterelni a figyelmem a fájdalomról.

–Szabad napos!–válaszolta egyszerűen, még tovább dolgozott.–Mi a francot tudtál csinálni, hogy ennyire megsérültél? Olyan, mintha gyümölcsreszelővel szedted volna le a bőröd!

–Egy esés volt az egész! Nem tudom, miért kell ezt ennyire felfújni?!

–Ez simán megfertőzhet és akkor megszabadulhatsz a jobb kezedtől! Azt sem fújnád fel? Cassandra, ez nem játék! Komolyan beszélek!

–Aha! Majd legközelebb vigyázok!–mondtam ismét, nemtörődöm módon–Au! Cris ez fájt!–ekkor a fiú rosszallóan pillantott rám. Miután befejezte a munkát, gondosan bekötözte a kezem egészen a csuklómig.–Köszönöm!–mondtam végül bűntudatosan.

–Nincs mit Cass! De legközelebb, tényleg vigyázz jobban!

–Rendben! Megpróbálom!–beszélgetésünk alatt Daren végig hallgatott. Biztos idegennek érezte magát. Nem akartam , hogy rossz véleménnyel legyen a suliról, már az első naptól kezdve, mert én jól ismertem ezt az érzést és kímélni akartam tőle.

–És, mi a véleményed a suliról?–kíváncsiskodtam, mikor kileptünk az orvosi rendelőből.

–Szép hely!–Na jó! De én nem ezt akartam hallani!–Barátságosnak tűnik!–folytatta–És tetszik a fogadtatás! Tényleg nagyon örülök, hogy összefutottunk és megismertelek. Nélküled azt hiszem, unalmasan telt volna a napom.

Sokat beszélgettünk ezután, hisz egyikünknek sem volt kedve Mr Morgen filozófia órájához. Így csengetésig volt időnk megismerni egymást. Megtudtam, hogy a szülei miatt költözött Bostonba. Egy ideje megromlott a kapcsolata velük, mert nem értettek meg mire vágyik. Ezért ezt tartotta a legjobb megoldásnak. A költözést. Elszomorított életének történetet hallani. Ő  is észrevette hangulatváltozásom, ezért témát váltott.

–Voltál valaha Manchesterben?

–Nem soha! Ott születtél?

–Igen. Gyönyörű város, érdemes oda ellátogatni.

–Én még soha nem voltam az óceánon túl. De mindig is vágytam rá.

–Te tényleg nem voltál Európában? Ezt nem hiszem el!–csillant fel egy kíváncsiskodó tekintet–Amúgy, én sem voltam felfedezni az újvilágot, ez az első alkalom. Nem is tudom, túl messzinek tűnt.–álmélkodott kicsit–Tudod mit? Kössünk egyességet. Te bemutatod a szülővárosod, én pedig cserébe az enyémet.

–Várj! Azt mondod, menjek veled Manchesterbe?

–Igen, azt!–Húha! Erre nem számítottam!–Egy hónap múlva, visszamegyek, meglátogatni a szüleimet. Addig nyugodtan átgondolatlanod.–Ezt az utazást még álmomba sem tudtam volna elképzelni. Szinte azonnal, gondolkodás nélkül rávágtam, hogy igen, mikor megszólalt a csengő. Nem telt sok időbe, mire a diákok özönleni kezdtek a főbejáraton, óriási ricsajjal.

–Még találkozunk!–állt fel a padról–Addig, pedig nyugodtan átgondolatlanod.–majd pillanatok alatt eltűnt a tömegben. Én pedig csak bambán pillantottam utána.

–Szia szívem!–mondta egy hang miközben átölelt és csókot nyomott az arcomra.–Hiányoztál filo órán! Szólhattál volna, hogy lelógod!–kezdte szemrehányóan–Tudod, inkább veled töltöttem volna az időm, minthogy Morgen teóriáját hallgassam a mai fiatalokról, meg „a régi szép időkről”. Halálra untam magam. Remélem neked kellemesebben kezdődött a napod.

–Szia Luke! Sajnálom! Tudod, nem terveztem, hogy lelógom, de közbejött valami!–emeltem fel a bekötött kezem.

–Mi történt?–vizsgálta aggódva.

–Csak egy karcolás, de Cris túlreagálta. Nem kell aggódnod emiatt.

–Nem is tudom… súlyosnak tűnik. De hiszek neked. Elkísérjelek a következő órádra? Irodalom, nem igaz?

–De! Kösz edés!–Indultunk kettesben–És? Mit tervezel mára?

–Ma pasidélutánt, a haverokkal!–mondta buzgón–Alig várom, hogy vége legyen az órakanák, rettentő unalmasak.–Majd rám pillantott–De, ha szeretnéd, együtt is tölthetjük.

–Nem, nem!–Ellenkeztem, hisz tudtam milyen rég várja már ezt a napot, bár így más társaságot kell keressek, ha nem akarok lebukni a hazugságom miatt.–Nem kell lemondanod miattam. Én majd elleszek a csajokkal.

–Biztos? Tényleg nem nagy úgy és még lemondhatom.–látszik mennyire ismert.

–Biztos! Ne aggódj!

–OK! Bár bűntudatom van Megan társaságában hagyni, tudom mennyire kikészít a mániája.

–Ettől nem kell félj! Nem tervezem, hogy vele töltöm a napot.

A nap hátralevő része, lassan telt. Folyton Darenre gondoltam és az ajánlatára. Mindent pontosan át kell gondolnom és a szüleimmel is kell beszelnem erről, amit egyelőre halogatni akartam. Egyrészt azért, mert apám meggyőzése kemény dió lesz, másrészt, meg magam sem tudom, mit szeretnék.

Ahogy kicsengettek az utolsó órámról, haza fele vettem az irányt, meg Megant sem vártam meg, hiába akart beszelni velem. Jól tudtam mit akart. Érdekelte a Darennel töltött idő minden aprócska részlete, de ezúttal pórul jár.

Otthon is kerültem a társaságot, egyenesen a szobámba mentem. Az ágyon fekve a plafont fixíroztam és élveztem a csendet. Léptek zaja törte meg a nyugalmam. Ő volt az egyetlen személy, akinek megengedtem hasonlót. Az egyetlen aki minden szituációban mellettem állt és megértett. Kely. Tudtam, hogy ő az. Mindig megérezte, mikor van igazán szükségem a társaságára. Csak miután megjelent vettem észre, hogy az ajtót résnyire nyitva felejtettem. Még én felálltam, hogy becsukjam az ajtót, Kely az ágyra szökkent vissza várva maga mellé.

–Jaj Kely! Nem tudom mi tevő legyek!–ő pedig kíváncsi tekintettel pillantott rám.–Tudod ma találkoztam egy új diákkal. A neve Daren, talán Noris, de nem vagyok benne biztos.–Kezdtem mesélni, még az én hűséges barátnőm,  figyelmesen hallgatta a történetem. Ma el sem tudnám képzelni az életem nélküle. A 16. szülinapomra kaptam ajándékba, hamarosan két éve, hogy mellettem van. Én és az én nemet juhászom, Kely. Igaz ő nem tud tanácsokat adni viszont sokkal kellemesebb társaságot nyújt, mint az emberek.

Hirtelen kopogást hallottam.

–Gyere be!–szinte sejtettem, hogy az anyám az.

–Kicsim, látogatod van!

–Anya! Már ezerszer megmondtam, hogy nem vagyok a te kicsikéd!–háborodtam fel, aztán eszembe jutott, hogy még mit mondott.–Látogatóm? Ki?–reménykedtem, hogy nem Megan, mert akkor nekem végem.

–Nem tudom! Menj és nézd meg!–válaszolta mosolyogva. Ez meg kíváncsibbá tett.

Gyorsan felugrottam az agyról, magára hagyva Kelyt, leszaladtam a lépcsőn, hogy megtudjam ki a vendégem. Szinte az állam is leesett, mikor megpillantottam a kanapén várakozó fiút.

–Daren?–kérdeztem ámuldozva. Nagyon csinos volt. Fekete, galléros pólót és farmert viselt. Akár egy filmcsillag.

–Hello Cassandra!–köszöntött mosolyogva.

–Te mit keresel itt?

–Nem volt semmi dolgom délutánra és gondoltam, megmutatnád nekem a várost. Persze csak ha időd engedi és ha kedved lenne hozzá.

–Miért ne? Csak őt percet adj, meg átöltözöm.

–Rendben.

Még valami elfogadható öltözéket kerestem, folyton azon töprengtem, vajon miért én? Miért engem keresett fel? Igaz megígértem neki, hogy megmutatom a várost, de honnan tudta, hogy hol talál meg? Ezekre a kérdésekre, csak ő adhat választ.

Mivel szép napos idő van, egy farmer szoknya és fekete top mellett döntöttem. Hajam szabadon engedve hagytam a vállamra omolni. Csodálkozva néztem az órámra, hogy tényleg elég volt őt perc még elkészülök.

–Anya! A városban leszek az osztálytársammal!–kiabáltam vissza még lefele indultam a lépcsőn.

–Vigyázz magadra és ne maradj későig!–adta ki a parancsot meg utánam indult.

–Rendben!–forgattam a szemem, mikor már mondani akartam, hogy nem vagyok óvodás és tudok vigyázni magamra, Daren megelőzött.

–Ne aggódjon asszonyom, majd én vigyázok rá.–Anyám erre csak sokat mondóan mosolygott. Már megint kombinál.

A fiú mellé érve megtorpantam egy pillanatra, engem bámult csodálkozva. Amint kiléptem az ajtón, rákérdeztem.

–Valami baj van?

–Nem csak csodálatosan festesz!–mondta egy felszeg mosollyal az arcán.

–Ó! Köszönöm!–válaszoltam meglepetten.–Indulhatunk?

–Persze!

Boston legszebb helyeit mutattam be neki, de furcsa kérést intézett felém. Arra kért, hogy a kedvenc helyeimet mutassam meg. Különös, de nem tágítottam.  A szabadba vezettem, mert imádtam a természetet. Ezúttal pedig ő lepődött meg.

–Egy városi lánytól, nem gondoltam volna. Viszont ez a hely fantasztikus.

–Igen az és megnyugtató. Ide szoktam járni mikor már agyamra megy a nagyváros örökös zaja.

–Szóval ez a titkos rejtekhelyed?

–Nem épp! De nevezheted így is. Nyáron nagyon jó a tóban csobbanni, majd a partján napozni a virágok között. Az érzés, amit bennem kelt ez a hely, az… leírhatatlan.

–Hiszek neked!–ekkor elkaptam a karját és magammal rángattam a tóhoz, amiről az imént meséltem neki.–Ez csodalatos!–ámuldozott. Én pedig egy szemtelen húzassál, belöktem a kristálytiszta vízbe.

–Hé! Ezt most miért kaptam?–Értetlenkedett mikor a felszínre került.

–Hogy felébredj!–mondtam egyszerűen–Ez nem álom! Ez, a valóság!–már jót nevettem rajta.

–Ó, igen?–mondta huncut mosollyal az arcán, miközben a part fele közelített.–Gyere csak ide!

–Meg ne próbáld!–fenyegetőztem, majd menekülni kezdtem előle, mert rájöttem mire készül.

Ő persze utánam rohant. Ekkor átkoztam  erőteljesen azt a pillanatot, mikor jó ötletnek találtam, hogy szoknyát veszek. Igazan ostoba ötlet volt. Daren, még vizesen is gyorsabb volt nálam. Nem telt sok időbe, meg utolért és letepert a fűbe. Fogságba ejtett. Mozdulni sem voltam képes. Még nagyban ziháltam a futás után, szívem pedig eszeveszetten kalapált. Rajta nem ütött ki annyira a fáradság. Zölden ragyogó szemei engem fürkésztek. Kezei csuklóimat tartottak fogva, így próbálkozni sem volt érdemes. Fekete hajából gyöngyként hullottak a vízcseppek a földre. Tökéletes volt. Nem láttam azelőtt hozzá hasonlót. Hirtelen, nem is akartam kiszabadulni, legszívesebben még közelebb kerültem volna hozzá, hogy csókjaimmal árasszam el izmos felsőtestet. Cassandra! Ezt azonnal fejezd be! Hisz jóformán nem is ismered! És mi lesz Lucassal?Futott át az agyamon. Mintha olvasott volna a gondolataimban.

Közelebb hajolt hozzám, már csak pár centi volt arcunk között. Tekintetet egy pillanatra sem szakította el az enyémtől. Majd váratlanul csapott le ajkaimra, mint kiéhezett farkas. Nekem sem kellett több, viszonoztam gesztusát. Lassan lazított kezem szorításán mígnem teljesen szabadon engedte azokat. Szenvedélyesen beletúrtam dús hajába, erre ő közelebb húzott magához. Mintha megállt volna az idő, körülöttünk megszűnt az egész világ, csak mi maradtunk, én és ő,  semmi más.

Hirtelen szakította meg a varázst és eltávolodott tőlem. Először nem értettem az okát, majd mikor karjaiba vett és szaladni kezdett, rájöttem. Kapálózni kezdtem de mindhiába, erősen szorított magához.

–Jaj ne! Daren kérlek, ne!

–És miért ne tennem? Te is megtetted, szó nélkül. Szóval, kölcsön kenyér vissza jár.

–Könyörgök Daren, ne tedd! Csak ezt ne!–erre lassított és a szemembe nézett. Rabul ejtett a tekintete. Aztán ravaszul mosolyogni kezdett. Nem értettem a hirtelen változást. Csak arra kaptam eszbe, mikor a vízbe estem.  Kihasználta a helyzetet és vízbe dobott, a ravasz. Már szidni, átkozni akartam tettéért, mikor beugrott mellém.

Képtelen voltam haragudni rá, mikor tekintetet az enyémbe fúrta hirtelen , minden haragom érthetetlenül elszállt. Közel úszott hozzám majd magához ölelt, tekintetet ezúttal sem szakította el az enyémtől. Az agyam azt diktálta, hogy ellenkezzek, viszont a szívem, testemmel együtt élvezte a közelségét. Most viszont én kezdeményeztem. Hevesen faltam édes ajkait, mintha olyan fontos volna számomra, mint a levegő. Ezúttal is ő szakította meg az élvezetem, de kis szünet után érzéki csókjaival kényeztetett. Teljesen megfeledkeztem az egész világról, az időről. Egyszer csak arra eszméltem, hogy újra karjaiba vesz és kivisz a partra. Ruháinkból csak úgy omlott a víz. Lefektetett a virágokkal teli pázsitra, majd mellém telepedett. Tekintetem ezúttal az égre szegeztem. Féltem, ha újra szemeibe pillantok, megfeledkezek mindenről és most erre volt a legkevésbé szükségem. Gondolkodnom kellett, erről az egészről. Amióta találkoztam Darennel, furcsa dolgok történnek. Akárhányszor a szemeibe nézek, megfeledkezek a külvilágról, az érzéseimről, csak azt akarom, hogy a közelembe legyen. Ez nem normális. Túl tökéletes! Valami nincs rendben! Ideje megkérdeznem.

–Daren?–szoltam hozzá még mindig az eget fixírozva.

–Igen?–Éreztem magamon a kíváncsi tekintetét.

–Mi vagy te valójában?–meg magam is megleptem ezzel a kérdessél, de hamar rájöttem, hogy valójában ezt szeretném tudni.

–Ezt, hogy érted?–meglepettnek tűnt.

–Te is jól tudod!–Mondtam határozottan, miközben tekintetem rá szegeztem.

–Igazad van!–sóhajtotta bűntudatosan–Jól tudom!

–Akkor?–lepődtem meg.

–Úgy sem hinnéd el!–gyönyörű volt, meg a nap utolsó sugarai megvilágítottak arcát. Mi? Lemegy a nap? Jaj ne! Anyám megöl meg ezért!

Gyorsan felpattantam és rohanni kezdtem . A pihenő idő alatt ruháim majdnem teljesen megszáradtak. Daren persze, játéknak vette az egészet. Hamar utol ért leteperve a földre.

–Megvagy!–mondta diadalmasan, mikor ismét fogjuk ejtett, Majd fölém hajolt és ajkaival illette az enyémet. Fájt megválni tőle, de meg kellett tennem.–Mi történt?–kérdezte aggódva, mikor eltoltam magamtól.

–Mennem kell… késő van…Anyám megöl, ha későn érek haza!–ziháltam. Megértő volt és felsegített, de a kezem nem engedte el.

–Mikor látlak viszont?–kérdezte. Láttam a szomorúságot a szemeiben megbújni. Én is ezt ereztem. De nem tehettem mást. Mennem kellett.

–Holnap suliban.–válaszoltam egyszerűen. Nem értettem, miért is kérdezi, hisz minden nap láthat.

–Tudod, hogy nem így értem. Nap, mint nap láthatlak a többiekkel együtt, de az nem ugyanaz. Én csak téged akarlak látni. Nem érdekelnek a többiek, senki más… csak te. Mit gondolsz, miért akartam, hogy te gyere velem Manchesterbe? Miért pont teged választottalak, hogy mutasd meg a várost?

–Fo…fogalmam sincs!–mondtam meglepődve.

–Mert fontos vagy nekem! Már az első pillanattól kezdve, mikor összeütköztünk, ahogy rám néztél, a szemeid elvarázsoltak, rabul ejtetted a szívem. Csak téged akarlak, senki más nem érdekel!–képtelen voltam elhinni szavait. Úgy mondta mintha már ezer éve ismernénk egymást, pedig ez nem így volt. Csak ma reggel találkoztunk életünkben először és ő már az érzéseiről beszel nekem. Nem hittem „a szerelem első látásban”, mindig is képtelenségnek tartottam. Most mégsem tudtam parancsolni az érzéseimnek, ami rég nem történt meg velem.

–Hogy mondhatsz ilyet?–kérdeztem zokogva–Hisz nem is ismersz!

 –De! Nagyon jól ismerlek Cassandra, nem is sejted mennyire.

***

Sokáig töprengtem szavain, de valahogy nem kaptak értelmet. Honnan ismerhet? Hisz csak aznap láttam először életemben. Nem értem! Igaz még saját magam sem értettem. Amikor a közelében voltam, megváltoztam. Viselkedésem egyáltalán nem vallott rám. Akárhányszor láttam, csak azt kívántam, hogy közel legyen hozzam és megcsókoljon. Tudtam, hogy nem helyes, mégis vágyakoztam rá.

Teltek a napok, rohantak egymás után. Szinte észre sem vettem és már az utolsó hét volt a tanévből. Addig ritkán találkoztam Darennel, néha összefutottunk a suli udvarán, viszont akkor is csak egy rideg sziá-ra futotta tőle, majd ment is tovább. Megan úgy hallotta, hogy összejött Mirandaval, bár én kételkedtem benne.

–Tegnap épp bio óráról jöttem mikor, szerinted kivel futottam össze? Az új fiúval.–meg mindig így nevezte.

–Mikor szoksz már le róla? Már fél éve ide jár és neked még mindig új fiú?–forgattam a szemeim. Megan már csak Megan marad.

–Nem ez a lényeg, hanem az, hogy kivel sétált. Miranda úgy loholt utana, mintha a kutyája lenne.–Érdekes! Én meg soha nem láttam őket együtt, Megan viszont már többször is állította az ellenkezőjét.Vajon Daren miért titkolja előlem az igazságot? Mit remél?

Szerencsére nem kellett sokáig hallgatnom a barátnőm, legújabb teóriáját „az új fiú” és Miranda kapcsolatáról. Lucas, mint mindig jókor időzített.

–Helló Csajok!–mondta miközben hátulról átölelte a derekam és megcsókolt–Szia édes! Megie, mi a legfrissebb pletyka? Ezúttal ki a szerencsétlen áldozat?–szerette szívatni Megant, rossz szokása miatt. Meg, persze utálta emiatt.

–Nicsak ki van itt? Lucas a…–már vissza akart vágni, mikor szavába vágtam.

–Még mindig ugyanaz!–szúrós tekintetet küldtem Megan fele, jelezve, hogy hagyja abba, mert rossz vége lesz. Szerencsére megértette.

–Azt hiszem, megyek is!–mondta lehangolva, majd eltűnt a diákseregben

–Még mindig Noris? Nem tetszik nekem az a srác!–meglepett ez a kijelentése.

–Ezt hogy érted?–értetlenkedtem.

–Nem tetszik, ahogy téged bámul. Ahogy utánad járkál.–mondta elkomolyodva.

–Tessék? Utánam? Biztos nem tévesztesz össze Mirandaval?

–Mirandaval? Ugyan már kérlek! Miranda járkál utána, nem pedig fordítva. Te tényleg nem vetted észre, hogy folyton a nyomodban van?

–Nem! Igaz Mirandaval sem láttam együtt.–töprengtem–De nem kell aggódj, inkább foglalkozz mással.

–Mint például?–emelte fel az egyik szemöldökét.

–Hm.–színleltem, hogy töprengek–Velem!

–Jó ötlet!–majd szenvedélyesen megcsókolt. Úgy hiányzott már a kényésztétessé. Jó ideig el volt foglalva a csapatával( ő a kosárlabda csapat kapitánya) és nem jutott sok idő egymásra. De úgy tűnik itt az idő, hogy bepótoljuk.–Ma este verseny lesz. Örülnek, ott lennél szurkolni nekem. Aztán elmennénk kettesben vacsorázni.

–Benne vagyok!

–Ok, akkor ma este 8-kor a Lime street-en találkozunk. Már alig várom!

–Én is!–majd csókkal váltunk el.

Alig bírtam kivárni az estet. Tényleg nagyon rég volt, hogy Lucassal együtt töltsük az estét. Én, mint mindig gyorsan elkészültem, viszont Megan sokat tollászkodott.

–Gyerünk Meg, még a végen lekéssük a startot.

–OK! Megértettem, kész vagyok.–mondta ingerülten.

Szinte szaladtunk a Lime street-ig. Sajnos célunk előtt megállítottak. Négy részeg pasi akkor fordult be a sarkon és figyelmetlenségünkben nekik ütköztünk.

–Nicsak, nicsak! Mit keres itt két ilyen cicababa, ilyen későn?–kérdezte az egyik elkapva a karom–Ha társaságot, akkor jó helyen jártok.

–Eressze el!–bátorodott fel Meg.

–Meg! Ne! Menj és hozz segítséget. Gyorsan!–kiáltottam rá, Mire ő rohanni kezdett, kettő pedig utána eredt. Engem meg foglyul tartott ez pacák, de nem sokáig. Tűsarkummal a cipőjébe sarkaltam mire ő felordított szabadon engedve. Nem tétováztam, rohantam, ahogy csak bírtam! De mindkettő a nyomomba volt. A fiatalabbik utol is ért és ezúttal képtelen voltam kiszabadulni. –Eressz el te disznó!–ordítottam a kepébe, mire ő felpofozott. Iszonyatosan fajt. Mielőtt újra kezet tudott volna emelni rám, valaki megállította. Daren.

–Cassandra fuss!–mondta miközben lefogta az egyiket.

–Nem hagylak itt egyedül!–ellenkeztem. Ekkor csontok roppanását hallottam. Hátratörte a foglya kezet, majd a földre eresztette. Megrémülve pillantottam rá, tekintete kemény volt. Csak egyetlen kérdést tudtam kibökni:

–Mi vagy te?–meg mindig megrémülve.

–Az őrangyalod!–majd a másikat tette a földre. Nem hittem a fülemnek. Ez nem lehet! Vagy mégis? Tényleg ő lenne… az … őrangyalom?

–Ez igaz?–kérdeztem miközben elcsuklott a hangom.

–Megmondtam, hogy nem fogsz hinni nekem.–ekkor meglágyult és felém indult. Nagy hiba volt. A pacák felpattant egy kést előhúzva, leszúrta a fiút.

–Daren! Ne!–ordítottam, miközben erőtlenül a karjaimba hullott.

Már csak vért köhögött, képtelen volt megszólalni. Karjaim közt, hagyta el lehelte ki életet, értem. Már hiába érkezett Megan segítséggel, magával hozva Lucast, már senki sem tudott segíteni rajta. Elment, meghalt, mert meg akart védeni.

Pár napra rá a szülei is Bostonba utaztak, összetörve a hír hallatán, de végül úgy döntöttek, hogy itt temetik el, a helyen amit annyira csodált, a tó partján egy juhar fa tövébe.

Már fel év, hogy mindez megtörtént, „a baleset” ahogy nevezték. De én tudtam az igazat és sosem bocsájtok meg magamnak emiatt. És most itt állok sírja előtt, Kely társaságában, talpig feketében, egy rózsával a kezemben, felidézve a történteket. Letettem a virágot a sírra, majd újra olvastam a szöveget mely a sírkövön áll. Szüleinek jó ízlése volt, viszont ami igazán illett a fiúra az a sírszöveg alatt álló pár sor volt, melyet jómagam véstem a márványba. Szükségesnek érezetem. „Örökké emlékezni fogok rád, a fiúra akit egyetlen szóval tudtam jellemezni: Alteregó!

Forró érintés

Helló mindenkinek!

A következő novellámat Chinty pályázatára írtam. Ha megtetszett a történet, szavazhatsz a következő címen: http://plyzat-forrrints.blogspot.com/

Várom a megjegyzéseket!

Dark Angel

Amanda szemszög

Mindenkit meglepett a döntésem. De legfőképpen anyámat. Rendesen kiakadt akaratom hallatán.
–Tessék?–értetlenkedett, tágra nyílt szemekkel.–Szó sem lehet róla!–mondta miután magához tért ledöbbenéséből.
–Már döntöttem!–jelentettem be ugyanabban a hangnemben amit az imént ő is használt.
–Válaszom akkor is, nem marad!
–Anya! Már elég nagy vagyok ahhoz, hogy magam döntsek az életem felől!–kezdtem vitatkozni–Szóval, elmegyek, ha engedélyezed, ha nem!–jelentettem ki próbálva nyugodt maradni. Nehéz volt, mert anyámat nehéz meggyőzni, viszont nem lehetetlen csak meg kell találni a gyenge pontját. Szemei már szinte villámokat szórtak dühében.
–Nem mész sehova, Amanda! –ordította le a fejem.
–De igen, és nem tehetsz ellene semmit! –sziszegtem vissza.–Tudom, hogy az anyám vagy, de azért kicsit túlzásba viszed. –mondtam hangnemet váltva.–Tudok vigyázni magamra. –Nehezen, de végül beleegyezett. Tudom hogy ostobaságnak tartja az akaratomat, de már nem tehet ellene, hisz ha én valamit a fejembe veszek akkor arról nehéz lehet lebeszélni. Ebben egyértelműen anyámra ütök. Hisz  Aphodité-nek sosem lehet  parancsolni. Most  viszont megértem aggodalmát, hisz ő tette a fejét hasonló őrültségekre. De én lányaként, félistenként, meguntam ezt a helyet  és újra vágyom. Ezért úgy döntöttem eltöltök  egy kis időt az emberek között.
–Mikor  indulsz? –kérdezte feladva a harcot.
–Holnap. Már mindent elintéztem. Kérlek ne aggodj miattam, tudok vigyázni magamra.
–Rendben!
A kis vitánk  után elindultam búcsút venni ettől a helytől. Igaz unalmasnak tartottam, de mégis csak a szülőföldem, és biztos vagyok benne, hogy hiányozni fog. Ez a hely hol annyi minden történt velem, ahol élnek a barátaim, ahol töltöttem az életem. De új dologra vágyom, új élmények után epedezek, ezért megyek el.
***
A naplementét már az autómból csodálhattam. Anyám azt akarta, hogy semmiben ne szenvedjek hiányt, ezért beszerzett egy Opel Speedster-t, amivel menjek a suliba, és a lakásomat is maga választotta. Csak arról tudtam lebeszélni, hogy testőrt fogadjon mellém, ezt már tényleg túlzásnak számított.
Hosszú út várt rám egészen Bostonig, a főúton tövig nyomtam a gázt. Már csodálkoztam, hogy senki sem állít meg gyorshajtásért. A kíváncsiság vezérelt. Sokat tanulmányoztam az emberek szokásait, hogy ne legyek különc már az első napon es arra a következtetésre jutottam, hogy elég kiszámíthatatlan teremtmények. Egyrészt az emberekre, másrészt pedig a lakásomra. Aphrodité megígérte, hogy nem viszi túlzásba és megnyugtatott, hogy nem egy palotát vásárolt.
Hamar beértem a városba. Szép hely, kicsit szokatlan számomra a nagy város, az óriási forgalom, a szüntelen zaj, és az égig nyúló épületek, melyek már a felhőket karcolják. A járókelők viselkedését sem értettem, kitágult pupillával bámultak végig rajtam. Vagy az autón? Hát nem tudom, de próbáltam nem foglalkozni ezzel az aprósággal. Szerencsére anyám nem a belvárosban keresett lakást. Pár perces kocsikázás után, megérkeztem a megadott címre, az új otthonomba. Rose street 12. Elképedve néztem az épületre, mely rám meredt az udvarról. Azt hiszem mikor visszatérek, az első dolgom az lesz, hogy elbeszélgessek anyámmal a „nem nagy felhajtás” kifejezés jelentéséről, mert tökéletesen látszik, hogy nem érti, vagy nem is akarja. Én egy egyszerű házat kértem, mire ő egy fényűző villát keresett nekem. Érkezésemkor a fekete vasrózsákkal díszített kapu könnyedén kitárult, beengedve a hatalmas udvarra. Egy út vezetett villához, mely téglaszín kövekből volt kirakva, kétoldalt zöld pázsit borította az udvart, egy-egy óriási szökőkúttal a közepén mely rózsabokrokkal volt körülvéve.
Amint leparkoltam a ház előtt, egy fiatal srác jött az autóm mellé, kinyitva nekem az ajtót.
–Üdvözlöm, kisasszony!–szólalt meg tisztelettudóan.
–Köszönöm!–kiszállva az autómból, megpillantottam a fogadó bizottságom. Egy harminc év körüli hölgy négy hasonló fiúval körülvéve várt rám.
–Üdvözöllek! Leona Moore vagyok, a házvezetőnőd!–kezdte ridegen a mondanivalóját, majd intett a fiúknak, hogy vigyék fel a csomagjaimat.–Gyere! Megmutatom a lakást.–követtem őt a hatalmas villába. Az egész épület fényűző volt, narancs és krém árnyalataiban pompázott. A kedvenc színeim otthonossá tették az egészet. Jól tudtam, hogy ebben is benne van anyám keze. Kísérőm megmutatott minden szobát, minden helyiséget, közben folyamatosan magyarázott. Végül a hálószobámba értünk. Ez tetszett a legjobban. A falak színei ugyanúgy krém és narancs volt. Méretes szoba, kétágú ajtója az erkélyre vezetett. Gyönyörű kilátást nyújtott, ahonnan az egész pompás udvar látható volt. Egyik falat a könyvespolc foglalta el, mellette egy íróasztallal, rajta egy modern számítógép állt. Másik oldalon újabb ajtót pillantottam meg, mely egy újabb hatalmas helyiségbe vezetett, a gardróbba. A szoba közepén egy hatalmas francia ágy helyezkedett el, mellette az éjjeli szekrényen egy fehér boríték lapult.
–Amanda!–szólított meg mikor kettesben maradtunk a szobában.–Én tudom ki vagy valójában!–megdermedtem, mikor meghallottam.–De ne aggódj, titkod jó kezekben van. Csak azt szeretném mondani, hogy ne úgy tekints rám, mint egy szigorú mostohára. Inkább, mint barátnődre akire mindenben számíthatsz. Azt szeretném, ha jól éreznéd magad itt.
–Igazán nagyon hálas vagyok ezért!–tudtam, hogy igazat beszél. Ellentétben anyámmal, nekem ez az egyik kepésségem. A telepátia. Ahogy gondolatai közt kutattam, nem kaptam mást csak segítőkészséget és kedvességet. Tudtom szerint nagyon ritka a hasonló ember.
–Örömmel teszem!–mondta mosolyogva–Akkor jó éjt.
–Jó éjt Leona!–köszöntem el tőle, majd elhagyta a szobát.
Ekkor jöttem rá, hogy mennyire későre jár. Kint már a sötétség vette át a birodalmát. Számomra ez is furcsa volt, hiszen az Istenek völgyében sokkal hosszabbak a napok. Lepihentem az ágyra kezembe véve a borítékot, mely az éjjeli szekrényen állt. Benne egy finom tapintású aranyozott szélű lap, melyre gyöngybetűkkel volt írva néhány sor: Remélem, tetszik az új otthonod és azt is, hogy nem  haragszol a választásom miatt. Ha bármire szükséged van, szólj Leonának, nagyon megbízható és segítőkész hölgy. Máris hiányzol kedvesem! Vigyázz magadra! Aphrodité.
Szinte sejtettem, hogy anyám írta, a stílusáról hamar fel lehet ismerni. De nem foglalkoztam most ezzel, csak a holnapi napról ábrándoztam. Már százszor elképzeltem, hogy milyen lesz az első  napom a suliban, mégis nagyon türelmetlen és kíváncsi vagyok. Már csak egy éjszaka és megtudom, milyen is valójában. Sokat gondolkoztam, álmodoztam, míg végül elszenderedtem…
Edward szemszög
Már négy hónapja élünk Bostonban és már fel éve, hogy elhagytam Forks-ot és vele együtt Bellát is. Folyton azzal etetem magam, hogy az ő érdekében tettem, mert nem akartam még nagyobb veszélybe sodorni. Azt tettem, amit az ész diktált, mégis kimondhatatlanul fáj, hogy távol kell tartanom magam tőle, meg az a tudat, hogy jelenleg is az a kutya karjaiban van. Csak az enyhíti a fájdalmam, hogy tudom, boldog. El kell fogadnom a sorsom, az élet magányos farkasnak szánt. Ironikus, nemde?
Már hajnalodik. A nap első sugarai festették át a horizontot, bearanyozva azt. Nem lesz napos időnk ma, legalább is a kósza bárány felhők serege erről árulkodott. Ami egyben azt is jelenti, hogy kötelező a suli. Semmi kedvem nem volt hozzá, hisz már kívülről fújom az egész anyagot, meg aztán semmi érdekes nem történik egész nap.
Arra gondoltam, ellógom a mai napot és elmegyek vadászni. Bár nem voltam túlságosan éhes, mégis kikapcsolódásra vágytam. Csakhogy az örök-vidám, idegesítő kishúgom megint keresztbe tett.
–Helló Edward!–köszönt mosolyogva–Hova készülsz?–A francba! Elfelejtettem, hogy előre látja a döntéseimet, szóval kár is tagadnom.
–Hey Alice! Vadászni indulok.
–Iskola időben? Carlisle ellenezni fogja. Amúgy pedig két nappal ezelőtt voltál szóval, mi a baj?
–Igazából semmi, csak…
–Remek! Akkor irány a suli!–kezdte lelkesen a szavamba vágva.–Nem szeretném ha elkésnénk!–túlságosan lelkes volt. Valami nincs rendjén. Próbáltam a gondolatai között olvasni, viszont eltitkolta előlem azt, ami valójában érdekelt és csak semmiségekre gondolt.
A többiek már elmentek Rosalie BMV-jével, így együtt kellett utaznom Alicel az ezüst színű Volvomban. Még szünetben beértünk, hála a vezetési stílusomnak. Alice érezte a feszült hangulatot, ezért inkább magamra hagyott és csatlakozott a többiekhez. Én az autómnak dőlve vártam a csengetést, közben végig néztem a parkolón. A családom többi tagja is várakozott a piros BMV mellett, mely távolabb parkolt tőlem. Semmi újdonság, csak a szokásos. Aztán elkaptam egy gondolatfoszlányt amire sikerült felfigyelnem. Valami új diákról volt szó. Majd egyre többen lettek ugyanazzal a gondolattal. Újra végig pasztáztam a parkolót, de semmi nyomát nem láttam az új diáknak.
Aztán egy ismeretlen autó fordult be az udvarra, ami mindenkivel felkeltette a figyelmét. Egy fekete Opel Speedster. Feltűnő autó, akár csak a miénk. Egyre nagyobb érdeklődéssel figyeltem a jármű mozgását. A közelembe parkolt, sajnos a sötétített ablakok miatt nem voltam képes meglátni azt, ki vezeti. Egyre feszültebbé váltam, bár magam sem értettem miért. Vártam, hogy meglássam ki az aki ekkora feltűnést képes előidézni. Az autó ajtaja lassan kinyílt és egy gyönyörű lány lépett ki belőle. Mesébe illő volt és ezt nem csak én gondoltam így. A parkolóban lévő srácok, tátott szájjal csorgatták a nyálukat utána, minden félét fantáziálva vele. Magas termetű, karcsú lány, hosszú barna hajzuhataggal, csodálatos zöld szemekkel. Sose láttam hozzá hasonlót. Tökéletes volt. Még Rosalienál is csinosabb. Talán vámpír? Nem voltam benne biztos, valahogy nem nézett ki annak. Sokáig bámultam őt, figyelve minden mozdulatát, míg egyszer csak felem pillantott. Tekintetünk találkozott, én pedig elmélyültem abban a ragyogó zöld szempárban, mely engem fürkészett. Meglágyította a szívem, mely oly rég óta kövé dermedt. Sajnos a csengő megrontotta e felejthetetlen pillanatot, elterelve figyelmem. Mire újra felé tekintettem, már nem találtam sehol. Felszívódott, mint a kánfór.
Első órám irodalom volt, melyet szinte végig ábrándoztam. Az új lányról álmodoztam. Nem gondoltam volna, hogy valaha, valaki még ilyen hatással lesz rám Bellán kívül. Még őt néztem, teljesen megfeledkeztem Belláról, és valahogy boldognak éreztem magam. És én aki meg azt hitte, hogy Bella nélkül megáll a világ. Hát, úgy tűnik nem. Azt terveztem, hogy szünetben majd megkeresem és bemutatkozok neki.
Ahogy megszólalt a csengő, én voltam az első aki elhagyta az osztálytermet. Tekintetemmel őt kerestem a diákseregben, mikor Alicebe botlottam.
–Mi történt Edward? Gond van?–kérdezte aggódva.
–Nem, csak keresek valakit.–erre felragyogott a tekintete.
–Csak nem az új diákot?–vigyorgott, mint a vadalma.
–De!–ekkor leesett a tantusz–Róla volt látomásod. Ezt titkoltad előlem a reggel, nemde?–bólintott. Ekkor Emmett és Jasper is megérkezett hozzánk.
–Hey srácok! Mi újság?–kérdezték.
–Edward, szerelmes!–mosolygott Alice.
–Hú öcsi! Épp itt volt az ideje, hogy túllépj Bellán! És? Ki a szerencsés áldozat?–érdeklődött Emmett gúnyolódva. Csak akkor tűnt fel, hogy valaki hiányzik.
–Hol van Rose?–érdeklődtem, hisz általában mindig Emmettel járkál. Amint kimondtam a kérdésem megjelent az említett személy, de mindenkinek leesett az álla mikor észre vette, hogy kivel van. Nevetgélve jöttek oda hozzánk.
–Helló mindenkinek!–köszöntött Rose.–Srácok, be szeretnék nektek mutatni valakit.–mosolygott tovább. Ilyet is ritkán lehet látni, hogy Rose valaki mással nevetgéljen (aki nem vámpír).–Ő itt, Amanda.–mutatta be a barna szépséget. Képtelen voltam levenni a szemem róla.–Amanda, ők itt a családom. Alice, a barátja Jasper, Emmett, az én párom és végül Edward.
–Szia Amanda!–kezdték a többiek egyszerre.
–Hello! Örülök, hogy megismertelek titeket.–kezdte kicsit megszeppenve. Talán zavarban volt. Talán a gondolataiból megtudom. De mielőtt a gondolatai közt tudtam volna kutatni, meglepetten pillantott rám. Mintha megérezte volna, hogy a fejében kutatok. De… az nem lehet. Újra elmélyedtem gyönyörű tekinteteben.– Most mennem kell a következő órámra! Remélem még találkozunk! Sziasztok!–mondta, majd sarkon fordult és elment. Hosszasan néztem utána, talán abban reménykedve, hogy visszajön.
–Na? Hogy tetszik az új barátnőm?–Kíváncsiskodott Rose.
–Barátnőd?–képedtek el a többiek.
–Aham! Dráma órán ismertem meg. Nagyon kedves lány és az ízlésünk is megegyezik. És képzeljetek, meghívott magához.
–Hú! Ez fantasztikus!–lelkesedett Alice.–Veled mehetek? Kíváncsi vagyok rá. Főleg, hogy Edward nagyon oda van érte.
–Mi van?–képedt el Rose és Emmett egyszerre.–Szóval ő az? Jó az ízlésed öcsi. Nagyon csinos egy csajszi.–áradozott Emmett, mire Rose oldalba vágta.–De nálam te vagy a nyerő!–mondta átölelve a derekát és megcsókolta –Amúgy sem szeretném lenyúlni az öcsi kezéről.
–Szerintem velem jöhetsz Alice, de még megkérdezem ebéd közben. Szívem, ma te vezetsz.–adta át a kocsikulcsot szerelmének.–Amanda majd hazavisz. Láttad a kocsiját? Az egész suli ezt beszéli.
Ez a téma már nem érdekelt. Úgy éreztem, beszélnem kell a lánnyal, viszont nem tudtam merre találom őt. A nap hátralevő részében nyitott szemmel jártam, remélve, hogy újra felbukkan valahol. De nem láttam sehol. Ebéd közben megjelent, viszont az nem volt a legalkalmasabb pillanat mert, egy egész sereg vette körül, akár egy filmcsillagot. Nem is csoda, hisz olyan volt, mint egy Hollywoodi szupermodell. Órák után már szinte feladtam a reményt, mikor eszembe jutott, a lányok ma vele mennek haza, ami azt jelenti, hogyha a parkolóban nem hallgat meg akkor később is lesz esélyem. Amanda persze beleegyezett, hogy Alice is mehessen.
–Nos, mehetünk?–kérdezte Amanda.
–Persze.–mondta Alice és Rose, majd elbúcsúztak a férjüktől és beültek a kocsiba.
–Ok! Sziasztok fiúk!–köszönt el bájosan. Én ezúttal sem voltam képes megszólalni. A francba! Mit gondolhat rólam most? Újra próbálkoztam kiolvasni a gondolataiból, de ezúttal sem jártam sikerrel. Csak összezavarodott tekintetével találtam szembe magam. Talán sejti, hogy próbálok a gondolataiban olvasni? Nem! Az nem lehet! De Bella is hamar rájött, akkor talán ő is megteszi. Jobban kell vigyáznom!
Még én ezen töprengtem az autó felszívódott, mintha a föld nyelte volna el.
–Ed? Velünk jössz?–kérdezte Jasper.
–Nem! A saját autómmal megyek…
Amanda szemszog
Haza felé tartottam Rosalievel és Alice-el a hátsó ülésen. Érdekes nap volt ez a mai. Sokféle képpen elképzeltem egy sulis napot, viszont így nem. A többi diák úgy kezelt, mint egy filmcsillagot, egész idő alatt körülrajongtak. Már első nap összebarátkoztam a Cullenekkel, pedig a többi diák azt monda, hogy maguknak való sznobok, akik nem barátkoznak senkivel és mégis az ellenkezője történt. Rosalie nagyon rendesnek tűnik, még a stílusunk is hasonló. Alice, ő egy örök vidám kislányra hasonlít leginkább. A fiúk is nagyon kedvesen viselkedtek velem. Emmett sokat viccelődött, Jasperrel pedig, jól el lehet beszélgetni. Edward viszont kivetél volt közülük. Nem is tudom ő olyan más. Talán nem kedvel, sőt több mint valószínű, hisz még köszönni sem köszönt nekem. Csak bámul, mint borjú az új kapura. A reggel a parkolóban, ideges tekintetével találtam szembe magam, mintha zavarta volna a jelenlétem Pedig nem tettem semmit, mégis utál. Viszont még volt valami, ami furcsa volt vele kapcsolatban. Mintha próbált volna a gondolataim közt olvasni. De ez marhaság! Az embereknek nincs különleges képességük. Úgy tűnik ki kell derítenem, mi az igazság Edwarddal kapcsolatosan és a kepésségem nélkül nehéz lesz.  Amióta a földre szálltam, próbálom nem használni, de talán ezúttal majd kivetélt teszek.
Hamar a villához értünk. Láttam a tükörből, ahogy az utasaim elképednek az épület láttán. Beérve az udvarra a fiúk rögtön ott termettek és kinyitották nekünk az ajtót. Leonának előre szóltam az érkezésünkről és a vendégeimről, szóval mindent előkészített.
–Hát, ez lenne az otthonom.–mondtam miután kiszálltunk.
–Hú! Ez fantasztikus!–ámuldozott Alice.
–Az!–tette hozza Rose.
Leona is hamar megjelent, köszöntve a lányokat. A délután hamar eltelt és jól szórakoztunk a lányokkal. Megtudtam, hogy ők is csak nemrég költöztek Bostonba. Rájöttünk, hogy sok közös van bennünk. Legalábbis ízlés szempontjából. Alice megkért, hogy legközelebb tártsak vele a  vásárlásban, én pedig szívesen fogadtam az ajánlatot. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar, ennyire jóban leszünk.
Mikor már alkonyodott haza vittem őket. Meglepett, hogy ők is hasonló villában laktak akárcsak én, csakhogy szinte a város másik végén. Mikor megérkeztünk, épp elköszönni akartam:
–Akkor holnap találkozunk…
–Mi? Amanda, be kell jönnöd hozzánk.
–Én… igazán nem akarok zavarni…
–Most viccelsz? Nem zavarsz, sőt szerintem a fiúk is örülnének, ha maradnál kicsit.
–És be szeretnénk mutatni a szüleinknek is.
–Rendben!–állítottam le a motort–Maradok!–tudtam, hogy nem vitatkozhatok velük.
Együtt léptünk be a házba. Emmett és Jasper a nappaliban kártyázott. Látszólag nagyon koncentráltak a játékra. Még volt két személy a helyiségben. Rose azonnal kapcsolt és bemutatott.
–Amanda, ő az apánk Carlisle és az édesanyánk Esme.
–Nagyon örvendek!–nyújtottam kezet udvariasan.
–Részünkről a szerencse!–mondta Carlisle.–A fiúk már beszéltek rólad.– Ha már fúukról van szó, mindenki itt volt kivéve Edwardot. Of! Már megint kivétel!
–Gyere Amanda! Megmutatom a házat!–vonszolt maga után Alice fel a lépcsőn. Felérve Edward zavart tekintetével találtam szembe magam. Alice, mint aki észre sem vette indult tovább, maga után húzva, de Edward elkapta a karom.
–Beszélhetnénk?–kérdezte bársonyos hangján.–Négyszemközt?–Alice szinte villámokat szórt tekintetével, de nem foglalkoztam vele, ahogy Edward sem.
–Persze.–mondtam zavartan. Bevezetett a szobájába lerázva a húgát. Miután becsukta az ajtót, és magunkra maratunk, rákérdeztem.–Mit szeretnél?–az ajtónak dőlve a padlót fixírozta. Kis ideig csak álltunk egymással szembe, de ő rám se nézett. Aztán megint éreztem, mintha be akarna jutni a fejembe. Ekkor elkaptam a tekintetét, ugyanolyan zavart volt mint én. Azt hiszem itt az ideje használni az erőm.
„Nem tudom, a gondolatait olvasni.”–Szóval igaz? képedtem el…
Edward szemszog
Nem tudok a gondolataiban olvasni. Ekkor találkozott a tekintetünk, majd elképedt. Csak nem?
–Szóval igaz?–Kérdezte ámulva.
–Micsoda?
–A gondolataim között akarsz olvasni.–A francba! Honnan tudja? Jobb ha letagadom, még veszélybe sodrom a titkom.–Ne próbáld tagadni!–mondta szigorúan.–Milyen titokról van szó?–Tessék? Ezt meg honnan szedte? Hacsak nem?
–Te is gondolat olvasó vagy?–kérdeztem végül.
–Nem! Te vagy az! Az én hatalmam sokkal nagyobb!–válaszolta ridegen.
–Mi vagy te valójában?–már nem bírtam magamban tartani a kérdéseim.
–Ezt én is kérdezhetném!–ugyanolyan rideg és érzéstelen maradt, csak egy halk sóhaj hagyta el tökéletes ajkait.
„A családod nagyon aggódik, hogy elárulod a titkotok! Alice az ajtóban hallgatózik, a többiek pedig a földszintről figyelnek”–küldte felém gondolatban–„Úgy gondolom, nagyon jó hallásuk van. Ha azt akarod, hogy ez a beszélgetés kettőnk közt maradjon, akkor jobb ha gondolatban fogalmazod meg a mondandódat. Á! És a titkod már nem titok előttem!”–ugyanolyan rideg maradt.
„Szóval tudod, de én nem. Legyünk Fairek. Te kiszedted a fejemből, amit akartál én viszont nem tudom, hisz folyton blokkolsz.”
„Mit akarsz tudni?”
„Mi vagy te valójában?”–ismételtem meg a kérdésem.
„Nem vagyok vámpír, még közel sem állok hozzá!”–nevetett ki.–„De térjünk vissza az eredeti tárgyra. Miről szeretnél beszélni?”
„Előbb válaszolj!”
„Ne térj le a tárgyról!”–Of! Olyan makacs akárcsak Bella. Éreztem ahogy megpróbálja kiszedni belőlem azt ami érdekli. Hát játszunk így, ha ezt akarod, elrejtettem a gondolataim előle.–„Rendben! Ha nincs több mondandód, akkor én hazamegyek!”–indult azt ajtó fele, nem engedtem, hogy elmenjen. Ekkor a szemébe néztem, dühös volt, nem is csodálom. Mégis oly gyönyörű, akárhányszor a szembe néztem szinte elolvadtam. Közel jött hozzám, már csak néhány centi volt közöttünk.–Állj félre az utamból, vagy nagyon megbánod!–sziszegte.
Nem tudtam tovább ellenállni neki. Akartam érezni a közelemben. Lecsaptam ajkaira mint kiéhezett farkas, oly gyorsan, hogy nem tudott reagálni rá azonnal. Meglepetésemre viszonozta, édesen csókolt vissza. Hirtelen újra boldognak éreztem magam, eltűnt a fájdalom, mely már hónapok óta kínoz. Most csak én voltam és ő, senki más ezen a földön nem számított. Viszont megszakította a varázst és kissé eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. Kezével simította meg arcomat, érintése forró volt, mégis kellemes. Fejét a mellkasomra helyezte.
–Azt hittem, utálsz!–suttogta.
–Ezt meg honnan szedted?–emeltem fel az állát, hogy lássam ragyogó zöld szemeit.
–A viselkedésedből.–válaszolta végül–A többiek mind kedvesek voltak velem, meg minden, de te még köszönni se köszöntél. Nem tudtam mire véljem ezt a viselkedést.–igaza volt, csúnyán viselkedtem vele. Szavak helyett újabb csókkal válaszoltam neki.
–Sajnálom! Nem volt szép tőlem.
–Igaz, de most már minden rendben! Nincs harag!
Sose gondoltam volna, hogy újabb esélyt kapok az élettől, a boldogságra. Féltem, hogy ez a pillanat sose jön el többe, mikor újra boldognak érezhetem magam és féltem, hogy nem leszek szerelmes soha többé. De a sors másképp döntött, adva nekem Amandát, kinek jelenléte elűzi minden félelmemet…

Béta kerestetik!

Hello mindenkinek!

Ezúttal a friss helyett egy bejelentessél jövök: Bétát keresek a két  blogomhoz.

Az egyik a novellás oldalamat kéne Bétázza, hol általában másfél- kéthetente hozom a frisset, ami egy néhány oldalas novella.   http://mystories-darkangel.blogspot.com/

A másik blogomon hetente hozom a frisset szóval ott több a munka. A fejezetek mérete változó.

http://moonlight-darkangel.blogspot.com/

Jelentkezni itt megjegyzésben (de akkor hagyj egy e-mail címet ahol megbeszélhetjük a részleteket) E-mail/msn lehet vagy a következő címen: 

 

dra_adrien@hotmail.com

Várom a jelentkezőket!

Pusy 

Dark Angel