Rémálom

Az éjszaka álmot láttam. Egy csodálatos helyen álltam, egy réten rózsák között. Minden szál vörösen izzott a nap fényében. Bódító illatuk kényeztetett. Olyan volt akár a mennyország. Egy fantasztikus hely hol meg soha nem jártam. Talán ennyire élénk a fantáziám, hogy ilyeneket találok ki? Magam sem tudom. Előre sétáltam a virágok között, gyengéden simítva néhánynak selymes szirmát.

Néhány lépést megtéve, észrevettem valakit a fák közt. Mozdulatlan állt, s nézett maga elé. Valami nem stimmel. Rossz érzés fogott el ezzel kapcsolatosan mégis úgy döntöttem odamegyek s megnézem közelebbről. Közel érve hozzá, megismertem a titokzatos személyt. Damon volt az. Szívem majd kiugrott a helyéből mikor megláttam, hogy szerelmem is jelen van az álmomban. Minden vágyam ez volt. Rohantam, hogy karjaiba vessem magam mikor meglepetés ért. Átestem rajta. Tessék? Az nem lehet.

̶ Szia Damon!–szóltam miközben felálltam és rendbe tettem kicsit a ruhámat, majd odaléptem hozzá.

De nem tudtam megérinteni. Olyan volt mintha másik dimenzióban lennék. Nem látott, nem tudta, hogy ott vagyok mellette, hiába próbáltam bármit is tenni ez ellen. Nagyon jól nézett ki fekete kosztümben szürke nyakkendővel. Az arckifejezése volt az egyetlen ami nem tetszett. Arca falfehér, nyúzott volt. Szeme alatt lila karikák éktelenkedtek, szeme pedig könnyben úszott, s csak  bámulta a földét. Nem értettem mi ez az egész, hisz soha nem láttam ilyennek. Követtem a tekintetét és ledermedtem a látványtól.

„Itt nyugszik  Storm Nikole...”-ez nem lehet-„...autobalesetben hunyt el 2010.szeptember 19.-én. Béke poraira!”

  „Ez képtelenség!”- Remegtem-„Ez lehetetlen, hiszen itt vagyok és... és nem haltam meg.”

̶ Damon, itt vagyok, nem vagyok halott!–ordította könnyezve, de nem hallotta.

Hirtelen a gyönyörű táj kezdett félelmetessé válni. Minden ami eddig színesen pompázott, most szürke és élettelenné vált. Először azt hittem csak beborult, de nem. Sötétség lepte el a tájat. A fák is kopáran nyúltak az ég fele, mintha óriási karmokkal próbálnak rabul ejteni a napot. Félelmetes volt.

Damon még mindig a sírkövet bámulta.

̶ Miért hagytál itt Nikol? Miért akarod, hogy szenvedjek? Jól tudod, hogy nélküled nincs értelme az életemnek.

̶ Damon! Nem hagytalak itt! Melletted vagyok! Sosem hagynálak el!–zokogtam mellette.

̶ Miért?–borult térdre a márványtábla előtt.–Miért? Mit hibáztam? Mit vétettem ellened?–Már ö is zokogott.

–Hagyd abba!–ordítottam rá ingerülten.–Kérlek hagyd abba!–szóltam rá ismét miközben én is letérdeltem melle.

–Megígértem, hogy nem hagylak el, soha és betartom az ígéretem...–ekkor benyúlt a zakója zsebebe és előhúzott egy kinyitható bicskát. Mire felfogtam, hogy mit akar tenni, már késő volt.

–Damon, ne!–már szívébe szúrta az éles pengét.

–Damon...

Zihálva ültem fel az ágyon, arcom nedves volt a könnyek záporától.

–Csak egy álom volt.–nyugtattam magam–Csak egy újabb rémálom.

Hiába nyugtattam magam, a félelem bennem maradt. A félelem, hogy egy napon elveszítem azt aki a legfontosabb ezen a világon számomra. Damont. Hisz álmomban már megtörtént...

Fekete galamb

Életem soha nem volt könnyű. Már első pillanattól fogva más voltam. Születésemkor már nem voltam olyan, mint a többiek. Senki sem mondta, mégis tudtam, éreztem.

Különleges, vagy csak egy különc. Egy fekete galamb. Senki sem látott ilyet. Szüleim viszont elfogadtak, úgy ahogy vagyok, vagyis azt mondogattak nekem, de nem így volt. Mindig is próbáltak megváltoztatni, azzá tenni ami nem vagyok és nem is akarok lenni. Nem jöttem rá, hogy tizennyolc éven keresztül domináltak, irányítottak. Nem tűnt fel, hogy akármit akartam, nem volt helyes. Mindig az volt jó amit ok akartak, s sokszor fittyet hánytak arra amit én szeretnék. Elnyomtak a szabad akaratom, döntöttek helyettem nehogy tévedjek.

Viszont egy nap minden megváltozott. Feltűnt egy személy az életemben, ki felnyitotta a szemem. Egy fényes csillag a sötét égen ki megvilágítja a helyes utat és erőt ad. Egy vándormadár ki sokat látott már, és elfogad olyannak amilyen vagy, anélkül, hogy bármit is elvárna cserébe. Elől repült mutatva az utat én pedig követtem őt, elhagyva a családi fészket.

Együtt szálltunk gond nélkül a nagyvilágban. Megvédett a széltől, esőtől, minden veszélytől. Szárnya alá vett és segített minden egyes lépésnél. Mindent megkaphattam mellette amire csak vágytam, nekem viszont a szívem visszahúzott a családhoz, hiányoztak a szüleim, ezért visszatértem a gyökereimhez. De a  fogadás nem olyan volt, amilyenre számítottam. Szüleim tépettek voltak, s csak úgy meredtek a semmibe, szemükben pedig bánat ült. Úgy döntöttem visszatérek hozzájuk, ha cserébe, meghagyják a szabadságom. Megígérték, hogy úgy lesz, én pedig hittem nekik.

Teltek a napok, viszont semmi nem változott, az maradt mint régen. Próbáltak ismét dominálni, a helyzet meg egyre csak romlott. Éreztem, hogy amit tesznek velem az nem helyes, hisz amiért én más vagyok, ugyanúgy jogom van élni mint a többieknek. A családi fészeknek már nem éreztem melegét, helyette csak fagyot kaptam, vastag jégcsapokból épült kalitkát, melyben éljem életem. Ennyit ért az ígéretük. A napok teltével a jég vastagodott, a páncél erősödött, a kalitka meg csak szűkült és a szabadság reményének lángja egyre csak gyengült.

A egyetlen ami életben tartott az egy apró láng, melyet szívembe zártam. Egy láng melyet egy vándorgalamb keltett életre. A szerelem lángja mely éltet és reményt ad mikor minden más megszűnik. Egyelten esély a szabadulásra e kis láng ápolása és egy álom, hogy egy napon, majd ismét együtt szárnyalhatunk szabadon...