Forró érintés

Helló mindenkinek!

A következő novellámat Chinty pályázatára írtam. Ha megtetszett a történet, szavazhatsz a következő címen: http://plyzat-forrrints.blogspot.com/

Várom a megjegyzéseket!

Dark Angel

Amanda szemszög

Mindenkit meglepett a döntésem. De legfőképpen anyámat. Rendesen kiakadt akaratom hallatán.
–Tessék?–értetlenkedett, tágra nyílt szemekkel.–Szó sem lehet róla!–mondta miután magához tért ledöbbenéséből.
–Már döntöttem!–jelentettem be ugyanabban a hangnemben amit az imént ő is használt.
–Válaszom akkor is, nem marad!
–Anya! Már elég nagy vagyok ahhoz, hogy magam döntsek az életem felől!–kezdtem vitatkozni–Szóval, elmegyek, ha engedélyezed, ha nem!–jelentettem ki próbálva nyugodt maradni. Nehéz volt, mert anyámat nehéz meggyőzni, viszont nem lehetetlen csak meg kell találni a gyenge pontját. Szemei már szinte villámokat szórtak dühében.
–Nem mész sehova, Amanda! –ordította le a fejem.
–De igen, és nem tehetsz ellene semmit! –sziszegtem vissza.–Tudom, hogy az anyám vagy, de azért kicsit túlzásba viszed. –mondtam hangnemet váltva.–Tudok vigyázni magamra. –Nehezen, de végül beleegyezett. Tudom hogy ostobaságnak tartja az akaratomat, de már nem tehet ellene, hisz ha én valamit a fejembe veszek akkor arról nehéz lehet lebeszélni. Ebben egyértelműen anyámra ütök. Hisz  Aphodité-nek sosem lehet  parancsolni. Most  viszont megértem aggodalmát, hisz ő tette a fejét hasonló őrültségekre. De én lányaként, félistenként, meguntam ezt a helyet  és újra vágyom. Ezért úgy döntöttem eltöltök  egy kis időt az emberek között.
–Mikor  indulsz? –kérdezte feladva a harcot.
–Holnap. Már mindent elintéztem. Kérlek ne aggodj miattam, tudok vigyázni magamra.
–Rendben!
A kis vitánk  után elindultam búcsút venni ettől a helytől. Igaz unalmasnak tartottam, de mégis csak a szülőföldem, és biztos vagyok benne, hogy hiányozni fog. Ez a hely hol annyi minden történt velem, ahol élnek a barátaim, ahol töltöttem az életem. De új dologra vágyom, új élmények után epedezek, ezért megyek el.
***
A naplementét már az autómból csodálhattam. Anyám azt akarta, hogy semmiben ne szenvedjek hiányt, ezért beszerzett egy Opel Speedster-t, amivel menjek a suliba, és a lakásomat is maga választotta. Csak arról tudtam lebeszélni, hogy testőrt fogadjon mellém, ezt már tényleg túlzásnak számított.
Hosszú út várt rám egészen Bostonig, a főúton tövig nyomtam a gázt. Már csodálkoztam, hogy senki sem állít meg gyorshajtásért. A kíváncsiság vezérelt. Sokat tanulmányoztam az emberek szokásait, hogy ne legyek különc már az első napon es arra a következtetésre jutottam, hogy elég kiszámíthatatlan teremtmények. Egyrészt az emberekre, másrészt pedig a lakásomra. Aphrodité megígérte, hogy nem viszi túlzásba és megnyugtatott, hogy nem egy palotát vásárolt.
Hamar beértem a városba. Szép hely, kicsit szokatlan számomra a nagy város, az óriási forgalom, a szüntelen zaj, és az égig nyúló épületek, melyek már a felhőket karcolják. A járókelők viselkedését sem értettem, kitágult pupillával bámultak végig rajtam. Vagy az autón? Hát nem tudom, de próbáltam nem foglalkozni ezzel az aprósággal. Szerencsére anyám nem a belvárosban keresett lakást. Pár perces kocsikázás után, megérkeztem a megadott címre, az új otthonomba. Rose street 12. Elképedve néztem az épületre, mely rám meredt az udvarról. Azt hiszem mikor visszatérek, az első dolgom az lesz, hogy elbeszélgessek anyámmal a „nem nagy felhajtás” kifejezés jelentéséről, mert tökéletesen látszik, hogy nem érti, vagy nem is akarja. Én egy egyszerű házat kértem, mire ő egy fényűző villát keresett nekem. Érkezésemkor a fekete vasrózsákkal díszített kapu könnyedén kitárult, beengedve a hatalmas udvarra. Egy út vezetett villához, mely téglaszín kövekből volt kirakva, kétoldalt zöld pázsit borította az udvart, egy-egy óriási szökőkúttal a közepén mely rózsabokrokkal volt körülvéve.
Amint leparkoltam a ház előtt, egy fiatal srác jött az autóm mellé, kinyitva nekem az ajtót.
–Üdvözlöm, kisasszony!–szólalt meg tisztelettudóan.
–Köszönöm!–kiszállva az autómból, megpillantottam a fogadó bizottságom. Egy harminc év körüli hölgy négy hasonló fiúval körülvéve várt rám.
–Üdvözöllek! Leona Moore vagyok, a házvezetőnőd!–kezdte ridegen a mondanivalóját, majd intett a fiúknak, hogy vigyék fel a csomagjaimat.–Gyere! Megmutatom a lakást.–követtem őt a hatalmas villába. Az egész épület fényűző volt, narancs és krém árnyalataiban pompázott. A kedvenc színeim otthonossá tették az egészet. Jól tudtam, hogy ebben is benne van anyám keze. Kísérőm megmutatott minden szobát, minden helyiséget, közben folyamatosan magyarázott. Végül a hálószobámba értünk. Ez tetszett a legjobban. A falak színei ugyanúgy krém és narancs volt. Méretes szoba, kétágú ajtója az erkélyre vezetett. Gyönyörű kilátást nyújtott, ahonnan az egész pompás udvar látható volt. Egyik falat a könyvespolc foglalta el, mellette egy íróasztallal, rajta egy modern számítógép állt. Másik oldalon újabb ajtót pillantottam meg, mely egy újabb hatalmas helyiségbe vezetett, a gardróbba. A szoba közepén egy hatalmas francia ágy helyezkedett el, mellette az éjjeli szekrényen egy fehér boríték lapult.
–Amanda!–szólított meg mikor kettesben maradtunk a szobában.–Én tudom ki vagy valójában!–megdermedtem, mikor meghallottam.–De ne aggódj, titkod jó kezekben van. Csak azt szeretném mondani, hogy ne úgy tekints rám, mint egy szigorú mostohára. Inkább, mint barátnődre akire mindenben számíthatsz. Azt szeretném, ha jól éreznéd magad itt.
–Igazán nagyon hálas vagyok ezért!–tudtam, hogy igazat beszél. Ellentétben anyámmal, nekem ez az egyik kepésségem. A telepátia. Ahogy gondolatai közt kutattam, nem kaptam mást csak segítőkészséget és kedvességet. Tudtom szerint nagyon ritka a hasonló ember.
–Örömmel teszem!–mondta mosolyogva–Akkor jó éjt.
–Jó éjt Leona!–köszöntem el tőle, majd elhagyta a szobát.
Ekkor jöttem rá, hogy mennyire későre jár. Kint már a sötétség vette át a birodalmát. Számomra ez is furcsa volt, hiszen az Istenek völgyében sokkal hosszabbak a napok. Lepihentem az ágyra kezembe véve a borítékot, mely az éjjeli szekrényen állt. Benne egy finom tapintású aranyozott szélű lap, melyre gyöngybetűkkel volt írva néhány sor: Remélem, tetszik az új otthonod és azt is, hogy nem  haragszol a választásom miatt. Ha bármire szükséged van, szólj Leonának, nagyon megbízható és segítőkész hölgy. Máris hiányzol kedvesem! Vigyázz magadra! Aphrodité.
Szinte sejtettem, hogy anyám írta, a stílusáról hamar fel lehet ismerni. De nem foglalkoztam most ezzel, csak a holnapi napról ábrándoztam. Már százszor elképzeltem, hogy milyen lesz az első  napom a suliban, mégis nagyon türelmetlen és kíváncsi vagyok. Már csak egy éjszaka és megtudom, milyen is valójában. Sokat gondolkoztam, álmodoztam, míg végül elszenderedtem…
Edward szemszög
Már négy hónapja élünk Bostonban és már fel éve, hogy elhagytam Forks-ot és vele együtt Bellát is. Folyton azzal etetem magam, hogy az ő érdekében tettem, mert nem akartam még nagyobb veszélybe sodorni. Azt tettem, amit az ész diktált, mégis kimondhatatlanul fáj, hogy távol kell tartanom magam tőle, meg az a tudat, hogy jelenleg is az a kutya karjaiban van. Csak az enyhíti a fájdalmam, hogy tudom, boldog. El kell fogadnom a sorsom, az élet magányos farkasnak szánt. Ironikus, nemde?
Már hajnalodik. A nap első sugarai festették át a horizontot, bearanyozva azt. Nem lesz napos időnk ma, legalább is a kósza bárány felhők serege erről árulkodott. Ami egyben azt is jelenti, hogy kötelező a suli. Semmi kedvem nem volt hozzá, hisz már kívülről fújom az egész anyagot, meg aztán semmi érdekes nem történik egész nap.
Arra gondoltam, ellógom a mai napot és elmegyek vadászni. Bár nem voltam túlságosan éhes, mégis kikapcsolódásra vágytam. Csakhogy az örök-vidám, idegesítő kishúgom megint keresztbe tett.
–Helló Edward!–köszönt mosolyogva–Hova készülsz?–A francba! Elfelejtettem, hogy előre látja a döntéseimet, szóval kár is tagadnom.
–Hey Alice! Vadászni indulok.
–Iskola időben? Carlisle ellenezni fogja. Amúgy pedig két nappal ezelőtt voltál szóval, mi a baj?
–Igazából semmi, csak…
–Remek! Akkor irány a suli!–kezdte lelkesen a szavamba vágva.–Nem szeretném ha elkésnénk!–túlságosan lelkes volt. Valami nincs rendjén. Próbáltam a gondolatai között olvasni, viszont eltitkolta előlem azt, ami valójában érdekelt és csak semmiségekre gondolt.
A többiek már elmentek Rosalie BMV-jével, így együtt kellett utaznom Alicel az ezüst színű Volvomban. Még szünetben beértünk, hála a vezetési stílusomnak. Alice érezte a feszült hangulatot, ezért inkább magamra hagyott és csatlakozott a többiekhez. Én az autómnak dőlve vártam a csengetést, közben végig néztem a parkolón. A családom többi tagja is várakozott a piros BMV mellett, mely távolabb parkolt tőlem. Semmi újdonság, csak a szokásos. Aztán elkaptam egy gondolatfoszlányt amire sikerült felfigyelnem. Valami új diákról volt szó. Majd egyre többen lettek ugyanazzal a gondolattal. Újra végig pasztáztam a parkolót, de semmi nyomát nem láttam az új diáknak.
Aztán egy ismeretlen autó fordult be az udvarra, ami mindenkivel felkeltette a figyelmét. Egy fekete Opel Speedster. Feltűnő autó, akár csak a miénk. Egyre nagyobb érdeklődéssel figyeltem a jármű mozgását. A közelembe parkolt, sajnos a sötétített ablakok miatt nem voltam képes meglátni azt, ki vezeti. Egyre feszültebbé váltam, bár magam sem értettem miért. Vártam, hogy meglássam ki az aki ekkora feltűnést képes előidézni. Az autó ajtaja lassan kinyílt és egy gyönyörű lány lépett ki belőle. Mesébe illő volt és ezt nem csak én gondoltam így. A parkolóban lévő srácok, tátott szájjal csorgatták a nyálukat utána, minden félét fantáziálva vele. Magas termetű, karcsú lány, hosszú barna hajzuhataggal, csodálatos zöld szemekkel. Sose láttam hozzá hasonlót. Tökéletes volt. Még Rosalienál is csinosabb. Talán vámpír? Nem voltam benne biztos, valahogy nem nézett ki annak. Sokáig bámultam őt, figyelve minden mozdulatát, míg egyszer csak felem pillantott. Tekintetünk találkozott, én pedig elmélyültem abban a ragyogó zöld szempárban, mely engem fürkészett. Meglágyította a szívem, mely oly rég óta kövé dermedt. Sajnos a csengő megrontotta e felejthetetlen pillanatot, elterelve figyelmem. Mire újra felé tekintettem, már nem találtam sehol. Felszívódott, mint a kánfór.
Első órám irodalom volt, melyet szinte végig ábrándoztam. Az új lányról álmodoztam. Nem gondoltam volna, hogy valaha, valaki még ilyen hatással lesz rám Bellán kívül. Még őt néztem, teljesen megfeledkeztem Belláról, és valahogy boldognak éreztem magam. És én aki meg azt hitte, hogy Bella nélkül megáll a világ. Hát, úgy tűnik nem. Azt terveztem, hogy szünetben majd megkeresem és bemutatkozok neki.
Ahogy megszólalt a csengő, én voltam az első aki elhagyta az osztálytermet. Tekintetemmel őt kerestem a diákseregben, mikor Alicebe botlottam.
–Mi történt Edward? Gond van?–kérdezte aggódva.
–Nem, csak keresek valakit.–erre felragyogott a tekintete.
–Csak nem az új diákot?–vigyorgott, mint a vadalma.
–De!–ekkor leesett a tantusz–Róla volt látomásod. Ezt titkoltad előlem a reggel, nemde?–bólintott. Ekkor Emmett és Jasper is megérkezett hozzánk.
–Hey srácok! Mi újság?–kérdezték.
–Edward, szerelmes!–mosolygott Alice.
–Hú öcsi! Épp itt volt az ideje, hogy túllépj Bellán! És? Ki a szerencsés áldozat?–érdeklődött Emmett gúnyolódva. Csak akkor tűnt fel, hogy valaki hiányzik.
–Hol van Rose?–érdeklődtem, hisz általában mindig Emmettel járkál. Amint kimondtam a kérdésem megjelent az említett személy, de mindenkinek leesett az álla mikor észre vette, hogy kivel van. Nevetgélve jöttek oda hozzánk.
–Helló mindenkinek!–köszöntött Rose.–Srácok, be szeretnék nektek mutatni valakit.–mosolygott tovább. Ilyet is ritkán lehet látni, hogy Rose valaki mással nevetgéljen (aki nem vámpír).–Ő itt, Amanda.–mutatta be a barna szépséget. Képtelen voltam levenni a szemem róla.–Amanda, ők itt a családom. Alice, a barátja Jasper, Emmett, az én párom és végül Edward.
–Szia Amanda!–kezdték a többiek egyszerre.
–Hello! Örülök, hogy megismertelek titeket.–kezdte kicsit megszeppenve. Talán zavarban volt. Talán a gondolataiból megtudom. De mielőtt a gondolatai közt tudtam volna kutatni, meglepetten pillantott rám. Mintha megérezte volna, hogy a fejében kutatok. De… az nem lehet. Újra elmélyedtem gyönyörű tekinteteben.– Most mennem kell a következő órámra! Remélem még találkozunk! Sziasztok!–mondta, majd sarkon fordult és elment. Hosszasan néztem utána, talán abban reménykedve, hogy visszajön.
–Na? Hogy tetszik az új barátnőm?–Kíváncsiskodott Rose.
–Barátnőd?–képedtek el a többiek.
–Aham! Dráma órán ismertem meg. Nagyon kedves lány és az ízlésünk is megegyezik. És képzeljetek, meghívott magához.
–Hú! Ez fantasztikus!–lelkesedett Alice.–Veled mehetek? Kíváncsi vagyok rá. Főleg, hogy Edward nagyon oda van érte.
–Mi van?–képedt el Rose és Emmett egyszerre.–Szóval ő az? Jó az ízlésed öcsi. Nagyon csinos egy csajszi.–áradozott Emmett, mire Rose oldalba vágta.–De nálam te vagy a nyerő!–mondta átölelve a derekát és megcsókolta –Amúgy sem szeretném lenyúlni az öcsi kezéről.
–Szerintem velem jöhetsz Alice, de még megkérdezem ebéd közben. Szívem, ma te vezetsz.–adta át a kocsikulcsot szerelmének.–Amanda majd hazavisz. Láttad a kocsiját? Az egész suli ezt beszéli.
Ez a téma már nem érdekelt. Úgy éreztem, beszélnem kell a lánnyal, viszont nem tudtam merre találom őt. A nap hátralevő részében nyitott szemmel jártam, remélve, hogy újra felbukkan valahol. De nem láttam sehol. Ebéd közben megjelent, viszont az nem volt a legalkalmasabb pillanat mert, egy egész sereg vette körül, akár egy filmcsillagot. Nem is csoda, hisz olyan volt, mint egy Hollywoodi szupermodell. Órák után már szinte feladtam a reményt, mikor eszembe jutott, a lányok ma vele mennek haza, ami azt jelenti, hogyha a parkolóban nem hallgat meg akkor később is lesz esélyem. Amanda persze beleegyezett, hogy Alice is mehessen.
–Nos, mehetünk?–kérdezte Amanda.
–Persze.–mondta Alice és Rose, majd elbúcsúztak a férjüktől és beültek a kocsiba.
–Ok! Sziasztok fiúk!–köszönt el bájosan. Én ezúttal sem voltam képes megszólalni. A francba! Mit gondolhat rólam most? Újra próbálkoztam kiolvasni a gondolataiból, de ezúttal sem jártam sikerrel. Csak összezavarodott tekintetével találtam szembe magam. Talán sejti, hogy próbálok a gondolataiban olvasni? Nem! Az nem lehet! De Bella is hamar rájött, akkor talán ő is megteszi. Jobban kell vigyáznom!
Még én ezen töprengtem az autó felszívódott, mintha a föld nyelte volna el.
–Ed? Velünk jössz?–kérdezte Jasper.
–Nem! A saját autómmal megyek…
Amanda szemszog
Haza felé tartottam Rosalievel és Alice-el a hátsó ülésen. Érdekes nap volt ez a mai. Sokféle képpen elképzeltem egy sulis napot, viszont így nem. A többi diák úgy kezelt, mint egy filmcsillagot, egész idő alatt körülrajongtak. Már első nap összebarátkoztam a Cullenekkel, pedig a többi diák azt monda, hogy maguknak való sznobok, akik nem barátkoznak senkivel és mégis az ellenkezője történt. Rosalie nagyon rendesnek tűnik, még a stílusunk is hasonló. Alice, ő egy örök vidám kislányra hasonlít leginkább. A fiúk is nagyon kedvesen viselkedtek velem. Emmett sokat viccelődött, Jasperrel pedig, jól el lehet beszélgetni. Edward viszont kivetél volt közülük. Nem is tudom ő olyan más. Talán nem kedvel, sőt több mint valószínű, hisz még köszönni sem köszönt nekem. Csak bámul, mint borjú az új kapura. A reggel a parkolóban, ideges tekintetével találtam szembe magam, mintha zavarta volna a jelenlétem Pedig nem tettem semmit, mégis utál. Viszont még volt valami, ami furcsa volt vele kapcsolatban. Mintha próbált volna a gondolataim közt olvasni. De ez marhaság! Az embereknek nincs különleges képességük. Úgy tűnik ki kell derítenem, mi az igazság Edwarddal kapcsolatosan és a kepésségem nélkül nehéz lesz.  Amióta a földre szálltam, próbálom nem használni, de talán ezúttal majd kivetélt teszek.
Hamar a villához értünk. Láttam a tükörből, ahogy az utasaim elképednek az épület láttán. Beérve az udvarra a fiúk rögtön ott termettek és kinyitották nekünk az ajtót. Leonának előre szóltam az érkezésünkről és a vendégeimről, szóval mindent előkészített.
–Hát, ez lenne az otthonom.–mondtam miután kiszálltunk.
–Hú! Ez fantasztikus!–ámuldozott Alice.
–Az!–tette hozza Rose.
Leona is hamar megjelent, köszöntve a lányokat. A délután hamar eltelt és jól szórakoztunk a lányokkal. Megtudtam, hogy ők is csak nemrég költöztek Bostonba. Rájöttünk, hogy sok közös van bennünk. Legalábbis ízlés szempontjából. Alice megkért, hogy legközelebb tártsak vele a  vásárlásban, én pedig szívesen fogadtam az ajánlatot. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar, ennyire jóban leszünk.
Mikor már alkonyodott haza vittem őket. Meglepett, hogy ők is hasonló villában laktak akárcsak én, csakhogy szinte a város másik végén. Mikor megérkeztünk, épp elköszönni akartam:
–Akkor holnap találkozunk…
–Mi? Amanda, be kell jönnöd hozzánk.
–Én… igazán nem akarok zavarni…
–Most viccelsz? Nem zavarsz, sőt szerintem a fiúk is örülnének, ha maradnál kicsit.
–És be szeretnénk mutatni a szüleinknek is.
–Rendben!–állítottam le a motort–Maradok!–tudtam, hogy nem vitatkozhatok velük.
Együtt léptünk be a házba. Emmett és Jasper a nappaliban kártyázott. Látszólag nagyon koncentráltak a játékra. Még volt két személy a helyiségben. Rose azonnal kapcsolt és bemutatott.
–Amanda, ő az apánk Carlisle és az édesanyánk Esme.
–Nagyon örvendek!–nyújtottam kezet udvariasan.
–Részünkről a szerencse!–mondta Carlisle.–A fiúk már beszéltek rólad.– Ha már fúukról van szó, mindenki itt volt kivéve Edwardot. Of! Már megint kivétel!
–Gyere Amanda! Megmutatom a házat!–vonszolt maga után Alice fel a lépcsőn. Felérve Edward zavart tekintetével találtam szembe magam. Alice, mint aki észre sem vette indult tovább, maga után húzva, de Edward elkapta a karom.
–Beszélhetnénk?–kérdezte bársonyos hangján.–Négyszemközt?–Alice szinte villámokat szórt tekintetével, de nem foglalkoztam vele, ahogy Edward sem.
–Persze.–mondtam zavartan. Bevezetett a szobájába lerázva a húgát. Miután becsukta az ajtót, és magunkra maratunk, rákérdeztem.–Mit szeretnél?–az ajtónak dőlve a padlót fixírozta. Kis ideig csak álltunk egymással szembe, de ő rám se nézett. Aztán megint éreztem, mintha be akarna jutni a fejembe. Ekkor elkaptam a tekintetét, ugyanolyan zavart volt mint én. Azt hiszem itt az ideje használni az erőm.
„Nem tudom, a gondolatait olvasni.”–Szóval igaz? képedtem el…
Edward szemszog
Nem tudok a gondolataiban olvasni. Ekkor találkozott a tekintetünk, majd elképedt. Csak nem?
–Szóval igaz?–Kérdezte ámulva.
–Micsoda?
–A gondolataim között akarsz olvasni.–A francba! Honnan tudja? Jobb ha letagadom, még veszélybe sodrom a titkom.–Ne próbáld tagadni!–mondta szigorúan.–Milyen titokról van szó?–Tessék? Ezt meg honnan szedte? Hacsak nem?
–Te is gondolat olvasó vagy?–kérdeztem végül.
–Nem! Te vagy az! Az én hatalmam sokkal nagyobb!–válaszolta ridegen.
–Mi vagy te valójában?–már nem bírtam magamban tartani a kérdéseim.
–Ezt én is kérdezhetném!–ugyanolyan rideg és érzéstelen maradt, csak egy halk sóhaj hagyta el tökéletes ajkait.
„A családod nagyon aggódik, hogy elárulod a titkotok! Alice az ajtóban hallgatózik, a többiek pedig a földszintről figyelnek”–küldte felém gondolatban–„Úgy gondolom, nagyon jó hallásuk van. Ha azt akarod, hogy ez a beszélgetés kettőnk közt maradjon, akkor jobb ha gondolatban fogalmazod meg a mondandódat. Á! És a titkod már nem titok előttem!”–ugyanolyan rideg maradt.
„Szóval tudod, de én nem. Legyünk Fairek. Te kiszedted a fejemből, amit akartál én viszont nem tudom, hisz folyton blokkolsz.”
„Mit akarsz tudni?”
„Mi vagy te valójában?”–ismételtem meg a kérdésem.
„Nem vagyok vámpír, még közel sem állok hozzá!”–nevetett ki.–„De térjünk vissza az eredeti tárgyra. Miről szeretnél beszélni?”
„Előbb válaszolj!”
„Ne térj le a tárgyról!”–Of! Olyan makacs akárcsak Bella. Éreztem ahogy megpróbálja kiszedni belőlem azt ami érdekli. Hát játszunk így, ha ezt akarod, elrejtettem a gondolataim előle.–„Rendben! Ha nincs több mondandód, akkor én hazamegyek!”–indult azt ajtó fele, nem engedtem, hogy elmenjen. Ekkor a szemébe néztem, dühös volt, nem is csodálom. Mégis oly gyönyörű, akárhányszor a szembe néztem szinte elolvadtam. Közel jött hozzám, már csak néhány centi volt közöttünk.–Állj félre az utamból, vagy nagyon megbánod!–sziszegte.
Nem tudtam tovább ellenállni neki. Akartam érezni a közelemben. Lecsaptam ajkaira mint kiéhezett farkas, oly gyorsan, hogy nem tudott reagálni rá azonnal. Meglepetésemre viszonozta, édesen csókolt vissza. Hirtelen újra boldognak éreztem magam, eltűnt a fájdalom, mely már hónapok óta kínoz. Most csak én voltam és ő, senki más ezen a földön nem számított. Viszont megszakította a varázst és kissé eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. Kezével simította meg arcomat, érintése forró volt, mégis kellemes. Fejét a mellkasomra helyezte.
–Azt hittem, utálsz!–suttogta.
–Ezt meg honnan szedted?–emeltem fel az állát, hogy lássam ragyogó zöld szemeit.
–A viselkedésedből.–válaszolta végül–A többiek mind kedvesek voltak velem, meg minden, de te még köszönni se köszöntél. Nem tudtam mire véljem ezt a viselkedést.–igaza volt, csúnyán viselkedtem vele. Szavak helyett újabb csókkal válaszoltam neki.
–Sajnálom! Nem volt szép tőlem.
–Igaz, de most már minden rendben! Nincs harag!
Sose gondoltam volna, hogy újabb esélyt kapok az élettől, a boldogságra. Féltem, hogy ez a pillanat sose jön el többe, mikor újra boldognak érezhetem magam és féltem, hogy nem leszek szerelmes soha többé. De a sors másképp döntött, adva nekem Amandát, kinek jelenléte elűzi minden félelmemet…