A rejtélyes őrangyal visszatér

Már jó ideje nem láttam Őt, hogy őszinte legyek akkor láttam először és utoljára. Azon a forró nyáron, azon a varázslatos napon, mégsem merült felejtésbe, akár minden más az idő múlásával.

Minden éjjel róla álmodtam, ahogy ott áll a tisztás közepén, ahogy mosolya beragyogja az egész rétet, szemei pedig engem fürkésznek… azok a zafírkék szemek, melyekbe valahányszor belenéztem, elvesztem bennük,még álmomban is.

De az álom váratlan fordulatot vett… elfordult tőlem, ok nélkül, majd pillanatok alatt, köddé vált és rémálom itt, nem ért véget…Visszatért a lidérc, a farkas, mely aznap rám pályázott, de most nem volt egyedül… egy egész csapat fenevad volt vele. Most biztosra akart menni. Éreztem, hogy most sikerrel járhat, hisz egyedül voltam, fegyvertelenül s nem volt mellettem a védelmezőm. Aztán furcsa érzésem támadt: Déjà vu. Hisz legutóbb is ez volt a helyzet. Most mégis, minden más és tudtam, ezúttal nem fog megjelenni, hogy megmentsen, még akkor sem, ha hívom Őt.

 Bár ez butaságnak tűnt. Hogy hívhatnám, mikor még, a nevét sem tudom? Egyedül voltam, egy egész “sereg”(falka) ellen. Elfogadtam ezt a tényt s tudtam, hogy ezúttal nincs menekvésem… A farkas, régi ellenségem, támadásba lendült. Az egyetlen dolog ami meglepet, az az volt, hogy egyedül támadott. Falkája megmeredve, veszélyesen vicsorogva figyelte az eseményeket. Ahogy közeledett hozzám, úgy kezdett egyre félelmetesebbnek tűnni. Mikor már elég közel került, hozzám ugrani készült ezzel egy időben én sikoltani kezdtem, segítségért remélve, hogy meghallja valaki.

De valójában abban reménykedtem, hogy Ő siet, majd a segítségemre, hogy újra láthassam, ahogy félelem nélkül, kész szembeszállni ellenségével s ahogy sugárzik belőle a bátorság, hősiesség és önbizalom. Még mindig nem voltam képes megérteni, hogyan képes erre. Csak két valós esetet tudtam elképzelni: 

1. vagy nagyon jól rejtegeti félelmét vagy 2. tényleg nem félt a fenevadtól.
Sajnos most volt egy olyan érzésem, hogy most nem fog feltűnni, sőt senki nem rohan majd a segítségemre. A sötét erdőből, csak sikításom vízhangját hallottam. “Szóval tényleg itt a vég?”–kérdeztem magamtól hitetlenkedve, de a fenevad közeledtével, mintha már éreztem volna éles karmait, ahogy a torkomba mélyednek… aztán... felébredtem s úgy lihegtem, mintha most futottam volna versenyt, egy Ferrari-val .

–Csak egy álom volt!– nyugtattam magam –Csak egy álom… egy szörnyű rémálom, amely folyamatosan kísért, mióta átéltem ezt az egészet.
Az órámra pillantottam , 7:10, ideje felkelni. Elillant a forró nyár…Utána sietett s helyette beköszöntött a melankolikus ősz. Folyton Rá gondoltam, figyeltem, hátha újra feltűnik az életembe. Nem tudtam kiverni a fejemből, még ha akartam volna sem, hisz barátnőim megláttak aznap este együtt ahogy csókolóztunk és hát nem szálltak le a témáról, mindent tudni akarták Róla. Azóta a gimiben minden nap ugyanaz a téma:

–Na, meggondoltad? Gyerünk mond már el, ki volt az! Legalább a nevét áruld el! – szegezte rám a kérdés-sorozatát, ahogy meglátott. Hát én is szerettem volna tudni, legalább ennyit a rejtélyes megmentőmről.

– Már megmondtam Vanda, ez nem rád tartozik.– próbáltam lerázni, de volt egy olyan sejtésem, hogy nem száll le a témáról, mint általában.

–Megőrjítesz, ugye tudod! Ugyan már, tudok titkot tartani, esküt is teszek ha kell csak mond el végre! Kérlek! –uh, ez a végtelenségig is eltarthat. De megmentett a csengő, irodalom órám következett és nem akartam elkésni így ott hagytam faképnél nem aggódva amiatt, hogy esetleg megharagszik hisz tudtam nem adja fel egy könnyen, nem áll le addig, még nem tud meg legalább, egy aprócska részletet.
Már mindenki az osztályban volt, zajongva várták a tanárt, ki kis késéssel érkezett.

Egész órán ábrándoztam, milyen is lenne, ha újra láthatnám, csak egy percre is. Szerencsémre a tanárt teljesen lekötötte a tananyag gondos leadása, így nem vette észre, hogy én egy teljesen más világba járok, valahol nagyon messze innen. Aztán észrevettem az asztalomon álló fehér cetlit. Furcsa, az előbb, még nem volt itt. Kibontottam és rögtön felismertem az írást, először hezitáltam, nem érdekelt, hogy mit írt, de aztán mégis elolvastam “Nem bírom tovább nélküled. Kérlek beszéljük meg, csak annyit kérek hallgass végig. Erik”. Istenem, még ez is? Miért pont most? Ez a legutolsó dolog, ami most hiányzott. Gyorsan előhúztam a mobilom és bepötyögtem a választ “Nincs mit megbeszélnünk! Értsd meg, hogy vége!”
Ezután az óra, hamar elrepült. Ahogy kiléptem a tanteremből ott várt s tudtam, egyszerűen a szemébe nézve, hogy ez a beszélgetés most elkerülhetetlen, hogy talán vitává is fajulhat, vagy talán olyas valamire fog kényszeríteni, amit később bánni fogok, vagy elveszítem az önkontrollt. De ahogy a szemébe néztem, láttam mennyire határozott, smaragd zöld szemei azt sugározták „Most végig fogsz hallgatni, ha törik, ha szakad!” Ez volt az egyik tulajdonsága, ami régen annyira vonzott. Mindig határozott volt és szenvedélyes és persze a gimi legdögösebb pasija. Most még sem éreztem iránta semmi féle vonzalmat iránta, teljesen hidegen hagyott...

–Beszélnünk kell!–szólalt meg félbeszakítva gondolatmenetem. Hangja határozott volt, mégis simogató.
–Nincs mit megbeszélnünk!–ismételgettem elkerülve tekintetét és kitérve az útjából elindultam az étkező fele. Bárcsak ilyen könnyen el tudtam volna intézni. De sajnos nem.
–Kérlek hallgass meg!–könyörgött.

–Értsd már meg, hogy nem érdekel a magyarázkodásod! Vége!–azzal faképnél akartam hagyni, de elkapta a csuklóm .
–Hallgass végig! Félreérted az egészet! Én...-már nem bírtam, nem félbeszakítani.
–Félreértem?–őrjöngtem, kirántva csuklóm a kezéből aztán folyattam–Szóval azt mondod, hogy nem csókolóztál Andreával, az osztályterem előtt? Szóval ez egy kitaláció, mi?
–Akárki is mondta, csak hazugság! Biztos csak össze akarnak ugrasztani! Higgy nekem!

–Talán hittem volna, ha nem a saját szememmel látom! Menj és mond neki ezt a sok hazugságot, mert engem már nem érdekel! Nem tudom, mit szerethettem egykor benned, mert most szánalmas vagy.
–Senki sem beszélhet így velem!- jelentette ki arrogánsan–Még te sem!–egyre erőteljesebben kezdte szorongatni a csuklómat. Féltem, ha így folytatja, a végén eltöri kisebb erőfeszítés nélkül.
–Eressz el! Megbolondultál?!–mintha nem jutott volna el a füléig. A szemébe néztem, csak haragot láttam és gyűlöletet a legtisztább formában. Már szinte feladtam a reményt, amikor megjelent Ő.

–Jobb lesz ha elengeded !– bársonyos hangja fenyegető volt, amire mindenki felfigyelt. Elő lépett a tömegből, ami azért szurkolt, hogy verekedés legyen a vége. Ugyanolyan fantasztikusan nézett ki, mint ahogy emlékeztem rá.
–Te ebbe ne avatkozz bele! Vagy talán ki akarsz menni a hóra? Én benne vagyok!– És már emelte is az öklét, hogy megüsse, amikor megjelent az igazgatónő és szigorú hangon megszólalt:
–Erik, az irodámba, azonnal! Jól ismered az iskola szabályzatot: az intézményen belül nincs verekedés!– Erik ellenszegülés nélkül engedelmeskedett– Adrienn, megmutatnád az iskolát az új diáknak, sajnos nekem akadt egy kis dolgom.
–Szívesen segítek, igazgatónő. – ahogy kimondtam az igazgatónő és a „közönség” mintha felszívódott volna amit egyáltalán nem bántam, hisz így egyedül maradhattam az én őrangyalommal .

–Szóval Adrienn, örülök ,hogy újra látlak!–szakította meg a csendet–És, hogy végre hallhatom a hangod. Legutóbb, mikor találkoztunk, hiába kérdeztelek, nem voltál hajlandó válaszolni. Mond csak ezúttal is ezt tervezed?–kérdezte huncut mosollyal az arcán.
–Nem, nem tervezem...

Jelenléte visszahozta a boldogságom, mintha most ébredtem volna újra életre. Nem hittem volna de újra itt van nekem és most, hogy ugyanabba a gimibe járunk, így lesz elég időm arra, hogy jobban megismerjem és közel kerülhessek hozzá ...