Újabb pályázati művem!

Álom és Valóság

Magam sem tudom, hogy történt ez az egész. A lényeg, hogy megtörtént és innen, már nincs visszaút. Talán csak rosszkor voltam, rossz helyen, de az is elég volt ahhoz, hogy belekeveredjek ebbe az egészben. Ha visszagondolok a történtekre, olyan érzésem van, mintha csak egy rémálom lett volna az egész. De sajnos, nem az volt. Az egész valóság, amit azelőtt mesének hittem. Most már csak abban reménykedhettem, hogy nem találnak rám, mert akkor mindennek vége!

–Sietnünk kell! A nyomunkban vannak!–sürgetett Fantasy. Ő volt az egyetlen ki mellettem állt ebben a pillanatban. Ketten az egész világ ellen. Nem túl biztató arány. Na jó, nem az egész világ, hanem csak a mágikus, amiről egy hete még azt képzeltem, hogy mese. Hát igen! Már egy teljes hete bujdosom a világ elől, féltve az életem. Az egyetlen dolog amit bánok, az az, hogy nem beszélhetek Ryan-nel. A többiek nem érdekelnek, még a család sem, csak ő. Nagyon fájt, magara hagynom, de mikor megtudtam, hogy mennem kell, jobbnak láttam, hogy nem szólok neki. Nem akartam veszélybe sodorni az életét. Ahogy másét sem. Elég, hogy a sajátom miatt kell aggódnom.–Hahó! Föld hívja Amandát! Amanda hallasz?–angyal létére Fantasy néha nagyon idegesítő tudott lenni.

–Igen?–ébredtem végre a valóságra merengésemből.

–Figyelsz te rám egyáltalán? Megkérhetnélek, hogy kapcsolt már ki azt a telefont? Még a végén lebukunk miatta.

–Sajnálom!–csak akkor vettem észre, hogy ismét cseng a mobilom. A kijelzőre pillantottam, de már azelőtt sejtettem, ki keres. Ryan! Az utóbbi napokban legalább 50-szer keresett. Tudom, hogy aggódik értem, hisz életjelet sem adtam magamról, már jó ideje. De ha fel is venném, mit mondhatnék neki? „Bocs szívem, hogy nem vettem fel hamarabb, de épp lefoglal az egy sereg vámpír elől való menekülésem! Beszelünk, mikor véget vesz a hajsza.”? Ha életben maradok addig. Amire nincs sok esélyem. De térjünk vissza a valóságba. Fantasynek igaza van, ki kell kapcsolnom, mert ha bemérnek, akkor vége a játéknak. Ki kell jutnom az országból és akkor megmenekültem.

El kell terelnem a figyelmem, hogy ne folyton Ryan-en járjon az eszem.

–Fantasy? Mondd, miért döntöttel úgy, hogy segítesz nekem?

–Az őrangyalod vagyok, Amanda! Ez a dolgom!

–De miért mutatkoztál meg előttem úgy, mint angyal?

–Nem volt más választásom! Nem hittél volna másképp nekem!–sóhajtotta–Ezt láttam a legjobb megoldásnak!

–Köszönöm!–sóhajtottam bűntudatosan. Igen bűntudatom volt miatta, mert gondolom ezért még büntetést fog kapni.

–Kérlek ezt hagyd abba!–mondta dühöngve–Nem a te döntésed, ergo nem a te hibád!–már elfelejtettem, hogy a gondolataimat is hallja.

–Bocsáss meg! De hibásnak érzem magam, mert az én viselkedésem miatt kellett így döntened. -Erre nem mondott semmit. Csendben folytattuk tovább az utunk. Sajnáltam őt, mert tudtam, hogy meg bajba kerül döntése miatt. Azt hiszem megérdemlem, hogy a pokolra jussak, annyi ember életet tettem tönkre egyetlen perc alatt.

Egy hónapja történt minden. Egyetemre jártam és Ryan volt a pasim. Nem tudom, miért nem elégedtem meg vele? Miért vágytam többre? Mikor boldog voltam?

Ryan minden reggel az házunk előtt parkolt, várva, hogy elkészüljek. A szüleim is megbékéltek a gondolattal, hogy komoly kapcsolatom van, bár az elején nagyon elleneztek, mára már rájöttek, elég nagy vagyok ahhoz, hogy döntsek az életem felől.

Mikor kileptem az ajtón, a kocsijának dőlve várt rám. Azonnal a karjaiba ugrottam, csókot nyomva édes ajkaira.

–Neked is szép reggelt, édes!–mondta vigyorogva, majd visszacsókolt. Imádtam őt, mindig is őszinte volt hozzám és sosem csalt meg. Ha félreértéseink is voltak, ő mindig próbálta higgadtan megoldani őket. Még ha nehéz is volt, ő megtette. Mindig udvarias volt velem és próbált a kedvemben járni.–Mi a mai programod?

–A szokásos!–mondtam, unottan.

–Ó tényleg?–miközben kinyitotta a kocsiajtót nekem. Fekete Opel Insignia, nem semmi!–Mit szolnál, ha feldobnánk egy kicsit?

–Mire gondolsz?

–Az legyen meglepetés!–vigyorgott tovább, miközben beszállt mellém. Mindig is megbíztam benne, szóval nem ellenkeztem.

Az egyetemre érve, együtt sétáltunk be az udvarra várva a barátainkra. Helena és David is akkor érkezett. Együtt, kis segítséggel, de végül ők is rájöttek, hogy szeretik egymást. Persze benne volt a kezünk Ryannel.

Így visszagondolva, tényleg nem értem! Hogy lehettem annyira nagyravágyó, hisz mindenem megvolt: pasim aki szeret, barátaim kik mellettem állnak és boldog voltam.

De aznap történt valami furcsa. Egy új diákot pillantottam meg, ki elég fura volt, mégis rejtélyes. Magas, gesztenye hajú, izmos srác. Igazi szívtiprónak számított már első naptól fogva. A lányok körülrajongták, de őt mintha zavarta volna a közelségük, mindegyiket elküldte. Furcsa, talán meleg? Hát… nem tűnik annak. Nem foglalkoztam tovább vele, inkább az első kurzusomra indultam a szerelmemmel. A nap folyamán csak egy alkalommal volt külön óránk, irodalom. Ő ehelyett informatikára járt. Ezt az órát untam a legjobban mind közül. Ezúttal viszont más volt. Épp jegyzeteltem mikor valaki leült mellém. Először nem figyeltem fel rá, csak mikor tekintetét éreztem magamon. Akkor megpillantottam, ő volt az, az új srác akit ma reggel az udvaron láttam. Kacéran mosolygott rám.

–Helló, a nevem Lucas. Lucas Tomson.–mutatkozott be, miközben kezet nyújtott.

–Szia! Én Amanda Scott vagyok.–mondtam miközben viszonoztam gesztusát.

Még mindig ugyanúgy vigyorgott, ami lassan kezdett az idegeimre menni. Mit akarhat? Próbáltam nem szentelni több figyelmet rá, inkább az órára koncentráltam, mégis éreztem magamon a tekintetét. Már nem bírtam tovább, épp rá akartam szólni, hogy hagyja abba, mikor az óra véget ért. Oldalra pillantottam, de a fiú úgy el tűnt, mintha ott se lett volna. Különös, csak képzelődtem vajon?

Ma Ryan sajnos nem tudott velem tartani, így a közös délutánunk is úszott. Arra gondoltam, hogy kimegyek kocsikázni kicsit a városban. Helena sem ért rá ma semmi közös programra, mert az egyik elmaradt vizsgájára készült. Mintha az egész világ összeesküdt volna ellenem. Az egyik stoppal, több időt töltöttem, így volt alkalmam körültekinteni kicsit. Szemem viszont megakadt az egyik sikátoron, ahol Lucast pillantottam meg. Várjunk csak, Lucas? Mit keres ő itt? Egy sikátorban? Mikor nem ismered a várost, jobb ha nem keveredsz ilyen helyekre. Leparkoltam az autóm a sarkon, gyalog indulva, hogy figyelmeztetem. Közelebb érve rá jöttem, hogy nincs egyedül. David Dragon volt vele. Nem hiszem el, honnan ismeri Davidet és a bandáját? Mibe keveredhetett az új fiú? Közelebb merészkedtem, mert akkor meg jó ötletnek tartottam, de hamar rá kellett jönnöm, mekkora hibát is követek el. Megbújva az egyik épület fala mögött, hallgatózni kezdtem.

-Már vártalak. Sok időre volt szükséged, hogy eldöntsd, ide költözöl.

-Tudom, de jó helyen voltam ezért kétszer is meggondoltam, mennyire éri meg ez nekem.

-Hát jó helyre kerültél azt garantálhatom. Irtó könnyű erre a vadászat, mert annyian vannak, mint a ton halak és szinte senki sem veszi észre ha eltűnik egy-két ember. Viszont most meg kell húznunk magunka, nehogy valaki rájöjjön a kilétünkre.

-Mi történt?

-A banda egyik tagja okozott egy nagyobb kalamajkát, melyre felfigyeltek az emberek.

-Veszélyben van a vámpírok titka?

-Úgy tűnik, de egy-két nap és minden visszaáll.

Remegni kezdtem ezek hallatán.

-Vámpírok.-csúszott ki a számon véletlenül.

-Hallottad?-keltettem fel David figyelmét.

-Igen. Úgy tűnik Lucas is meghallotta. Lebuktam. Rohanni kezdtem vissza az autómhoz. De éreztem, hogy a nyomomban vannak.

-Kapjuk el!-Úgy szaladtam, ahogy csak bírtam, szerencsére sikeresen elértem az autóm és tétovázás nélkül, hajtottam ki a városból. Tudtam, hogy követtek és hogy iszonyatosan gyorsak és erősek. Azt is tudtam, hogy ha elkapnak akkor megölnek, mert hallottam a titkuk. Ezért menekültem, célom nem volt, a fő hogy minél messzebb tőlük. Az autópályán száguldottam késő délután, kivételesen nagyon kevesen jártak ilyenkor az utakon. A visszapillantó tükörben láttam, a két vámpírt egyre közeledni, gyorsabban utánam rohanni. Szinte tövig nyomtam a gázt, mégsem volt elég, hogy lerázzam őket. Lucas volt a gyorsabb, o ért hamarabb az autóm mellé. Mikor megpillantott, arcáról a düh eltűnt, helyette összezavarodottság meglepettség jelent meg.

-Amanda?-hangjában is értetlenség uralkodott-Amanda, kérlek állj meg. Megmagyarázok mindent!-Ha! Kíváncsi vagyok, hogy is magyarázná meg ezt az egészet. Túl sokat ivott és félrebeszélt? Az energia túltengés miatt 120-al rohan az autópályán? Ennek nem dőlök be.

-Amanda könyörgök!-kérlelt tovább. Nem is értem, miért tette hisz magyarázattal sem tartozik nekem.

-Hagyd, majd én elintézem!-hallottam Davidet. Majd nekiment az autómnak, letolva az útról. Elvesztettem az irányítást és egy fának ütköztem.

-Megörültél? Még megsérül!-ordibálta Lucas

Az a célom. Tudja a titkunk!-felelte higgadtan David. Aztán elvesztettem az eszméletem.

Mikor felébredtem, egy számomra ismeretlen helyen találtam magam egy angyallal az oldalamon. Akkor láttam először a védő angyalom, Fantasyt.

-Jól vagy?

-Igen, de hol vagyok és ki vagy te?

-Egyelőre biztonságban, én meg az őrangyalod vagyok. A nevem Fantasy!

Azóta mellettem van és segít nekem túlélni ezt az egészet.

Már jó ideje úton voltunk, mikor egy pillanatra megálltam. Hirtelen gyenge szellőt éreztem a bőrömön. Furcsálltam, mert ebben a pokoli melegben, rég nem fújt a szél. Nem telt sok időbe, mire megértettem, mi volt az valójában. Utolértek. Majd egy jéghídék érintést éreztem a karomon, mely nem engedett haladni. Fantasy is észrevette a vámpírt, ki fogva tartott. Elővette fegyverét, ezüst buzogányát, elpusztítva a támadom. Pár perc múlva már több ezren vettek körül, mely ellen meg egy angyal is esélytelen volt. Lucas lepett ki a vicsorgó tömegből kis idő múlva, majd rám emelte a tekintetét.

-Sajnálom!- mondta bűnbánóan.

-Mit?-De már bántam is, hogy megkérdeztem. Nekicsapott egy közeli fa vastag törzsének, meg a nyakamat szorongatta.

-Végezz vele!-parancsolta, David. Lucas közelebb hajolt hozzám és a fülembe sugta „Úgy csinálom, hogy ne érezd. Igazán sajnálom.” Majd a fához csapta a fejem. Hirttelen elsötétült előttem minden és nem éreztem semmit. Majd a nap sugarai zavarták meg nyugalmam. Kinyitottam a szemem és Ryant találtam magam mellett. Körülnéztem és a szobámba voltam. Ez nem lehet! Hogy kerültem vissza?

-Jó reggelt szépségem. Ideje felkelni, meg elkésünk az első óráról.

Teljesen összezavarodtam. Olyan volt mintha semmi sem történt volna. Csak egy áom volt az egész? Pedig olyan igazinak tűnt. Hamar feleszméltem mikor kedvesem zavarodott tekintetével találtam szembe magam.

-Szeretlek!-ugrottam a nyakába.

-Én is szeretlek!-viszonozta az ölelésem. Azóta sem tudom, hogy mi történt valójában. Álom volt? Vagy talán valóság? ...