Rémálom

Az éjszaka álmot láttam. Egy csodálatos helyen álltam, egy réten rózsák között. Minden szál vörösen izzott a nap fényében. Bódító illatuk kényeztetett. Olyan volt akár a mennyország. Egy fantasztikus hely hol meg soha nem jártam. Talán ennyire élénk a fantáziám, hogy ilyeneket találok ki? Magam sem tudom. Előre sétáltam a virágok között, gyengéden simítva néhánynak selymes szirmát.

Néhány lépést megtéve, észrevettem valakit a fák közt. Mozdulatlan állt, s nézett maga elé. Valami nem stimmel. Rossz érzés fogott el ezzel kapcsolatosan mégis úgy döntöttem odamegyek s megnézem közelebbről. Közel érve hozzá, megismertem a titokzatos személyt. Damon volt az. Szívem majd kiugrott a helyéből mikor megláttam, hogy szerelmem is jelen van az álmomban. Minden vágyam ez volt. Rohantam, hogy karjaiba vessem magam mikor meglepetés ért. Átestem rajta. Tessék? Az nem lehet.

̶ Szia Damon!–szóltam miközben felálltam és rendbe tettem kicsit a ruhámat, majd odaléptem hozzá.

De nem tudtam megérinteni. Olyan volt mintha másik dimenzióban lennék. Nem látott, nem tudta, hogy ott vagyok mellette, hiába próbáltam bármit is tenni ez ellen. Nagyon jól nézett ki fekete kosztümben szürke nyakkendővel. Az arckifejezése volt az egyetlen ami nem tetszett. Arca falfehér, nyúzott volt. Szeme alatt lila karikák éktelenkedtek, szeme pedig könnyben úszott, s csak  bámulta a földét. Nem értettem mi ez az egész, hisz soha nem láttam ilyennek. Követtem a tekintetét és ledermedtem a látványtól.

„Itt nyugszik  Storm Nikole...”-ez nem lehet-„...autobalesetben hunyt el 2010.szeptember 19.-én. Béke poraira!”

  „Ez képtelenség!”- Remegtem-„Ez lehetetlen, hiszen itt vagyok és... és nem haltam meg.”

̶ Damon, itt vagyok, nem vagyok halott!–ordította könnyezve, de nem hallotta.

Hirtelen a gyönyörű táj kezdett félelmetessé válni. Minden ami eddig színesen pompázott, most szürke és élettelenné vált. Először azt hittem csak beborult, de nem. Sötétség lepte el a tájat. A fák is kopáran nyúltak az ég fele, mintha óriási karmokkal próbálnak rabul ejteni a napot. Félelmetes volt.

Damon még mindig a sírkövet bámulta.

̶ Miért hagytál itt Nikol? Miért akarod, hogy szenvedjek? Jól tudod, hogy nélküled nincs értelme az életemnek.

̶ Damon! Nem hagytalak itt! Melletted vagyok! Sosem hagynálak el!–zokogtam mellette.

̶ Miért?–borult térdre a márványtábla előtt.–Miért? Mit hibáztam? Mit vétettem ellened?–Már ö is zokogott.

–Hagyd abba!–ordítottam rá ingerülten.–Kérlek hagyd abba!–szóltam rá ismét miközben én is letérdeltem melle.

–Megígértem, hogy nem hagylak el, soha és betartom az ígéretem...–ekkor benyúlt a zakója zsebebe és előhúzott egy kinyitható bicskát. Mire felfogtam, hogy mit akar tenni, már késő volt.

–Damon, ne!–már szívébe szúrta az éles pengét.

–Damon...

Zihálva ültem fel az ágyon, arcom nedves volt a könnyek záporától.

–Csak egy álom volt.–nyugtattam magam–Csak egy újabb rémálom.

Hiába nyugtattam magam, a félelem bennem maradt. A félelem, hogy egy napon elveszítem azt aki a legfontosabb ezen a világon számomra. Damont. Hisz álmomban már megtörtént...